A lány/4. Rész

Sziasztok! Nagyon köszönöm az előző részhez a kommenteket, nagyon örültem nekik. Válaszolni is akartam, de valamiért nem engedte. Egy szó mint száz nagyon köszönöm! ♥ Szóval hoztam az új részt! Jó olvasást! :) 
Xoxo.: Elmira

4. Rész

*Ariana szemszög*

Szombat reggel teljesen kipihenten ébredtem, ami mostanában elég ritka jelenség volt. Mivel nagyon energikus voltam gondoltam egyet és elmentem futni. Hazaérve letusoltam és szaladtam le reggelizni. Anya épp a palacsintámat sütögette és közben kérdezgetett az esti buliról.

- Na és milyen volt a tegnap este?

- Jó volt, tényleg.

- Ennyi? Mit csináltatok?

- Beszélgettünk, táncoltunk, ittunk mondjuk én nem. – tettem hozzá jól halhatóan. – Úgy körülbelül ennyi volt. Ja! És felköszöntöttük Liamet.

- Na engem pont ez a része érdekel az estének.

- Felköszöntöttük és ennyi.

- Ennyi?

- Igen, mert mit vártál anyu? – mosolyogtam.

- Esetleg egy beszámolót, hogy volt-e valami ölelés vagy…

- Anya! Liamnek barátnője van! – háborodtam fel. – És hidd le te lennél a 2. személy, aki tudna róla.

- Második? – húzta fel a szemöldökét.

- Sarah után.

- Ja, oké. És mióta van barátnője? – tért vissza a témára.

- Már egy jó ideje. Elég mély a kapcsolatuk, szóval nem tudnám csak egy vallomással véget vetni.

- Ezt hogy érted?

- Dinánál aludt.

- És?

- És?! Mi az hogy és?! Anya, ha egy fiú és egy lány szerelmes és egymásnál alszanak, nem csak sakkoznak, vagy tévét néznek. – meredtem rá. – Hihetetlen vagy!

- Jól van akkor ezt a témát szerintem hagyjuk, mert eléggé harapsz rá.

- Mi, nem is!

- Fahéjas vagy gyömbéres palacsinta?

- Fahéjas, előveszem a juharszirupot.

- Oké. Bekapcsolod a tévét?

- Persze.

Benyomtam és pillanatokon belül elment az életkedvem is. A híradóban a tegnapi lányról volt szó, akit mint kiderült Lola Locwoodnak hívnak. Emellett kiderült, hogy a barátját holtan találták azon a tisztáson (a blair witchesen) és komoly sérüléssel beszállították egy washingtoni kórházba. A helyszín természetesen a tegnapi tábortűz mellett volt és apa vizsgálta ki az ügyet.

- Ezt mikor akartad elmondani? – nézett rám anya szemrehányóan.

- Azt hiszem… soha.

- És szerinted nem is tudtam volna meg?

- Hát… reménykedtem benne, bevallom hiába.

- Hát igen elfelejtetted, hogy apád a seriff.

- Valóban. – indultam az ajtóhoz.

- Most hova mész?

- Meglátogatom Lolát.

Felkaptam a dzsekim és gyorsan összehúztam a cipzárt, mivel elég erős őszi szél fújt. Léptem ki az ajtón és hátra kiabáltam anyunak, hogy majd jövök, amikor is beleütköztem valakibe.

- Juj, bocs! – néztem fel rá. - Dylan? Te mit csinálsz itt?

- Gondoltam érdekel, hogy mi történhetett Lolával, szóval elkísérnélek.

- Mert hogy? – kérdeztem összeráncolt szemöldökkel. – Nem kell bébiszitter, mivel gondolom, hogy az apám…

- Nem, nem az apád mondta. – fojtotta belém a szót. – Pusztán gondoltam, hogy érdekel, mert engem is.

- Tényleg téged az ilyen különös esetek mindig lázba hoznak. – mondtam mosolyogva.

- Ja. Akkor mehetünk? – mutatott a kocsijára.

- Persze.

2 óra múlva már Washingtonba voltunk és konkrétan kerestük a kórházat, vagy is inkább én.

- Úristen!

- Mi az?

- Nem tudom, melyik kórházban van!

- Hogy mi van? Te úgy akartál eljönni egyedül Lolához, hogy nem is tudod a jelenlegi tartózkodási helyét?

- Ő… igen? – kérdeztem mosolyogva.

- Mindegy én számítottam erre. Vagyis pontosan tudom a lány tartózkodási helyét, sőt még a szobája számát is. – mondta mosolyogva.

- És te ezzel most olyan nagyra vagy? – feleltem gúnyosan.

- Igen. Sőt még az emeletet is. – húzta önelégült mosolyra a száját.

Pillanatokon belül meg is érkeztünk. Felmentünk a 4.-re ahol a 444.-es kórteremben meg is találtuk Lolát, de egy rendőr őrt állt az ajtóban.

- Sziasztok. Segíthetek valamiben.

- Jó napot! Lola Lockwoodhoz jöttünk látogatóba.

- Sajnálom nem áll módomban beengedni idegeneket hozzá, és a barátait sem! – tette hozzá nem túl sok szimpátiával.

- A rokonai vagyunk. – jelentette be Dylan szinte fülig érő mosollyal.

- Igen?! És megkérdezhetem még is milyen ágon?

- Természetesen! A nagymamám és Lola nagymamája testvérek ezért én és a húgom – mutatott rám. – Az unokatesói vagyunk. – Majd még tovább hablatyolt, hogy milyen jó minőségű vére van a családunknak meg hasonlókat, mire az ajtó kinyílt.

Gyorsan bementünk mielőtt még meggondolná magát. Szemügyre vettem Lolát, akit még soha éltemben nem láttam. Na jó ez erős. Inkább úgy fogalmaznék még soha nem beszéltem vele, de gyanítom Dylan is így van vele. A rendőr folyamatosan minket nézet a kis üvegen, szóval Dylan egyszerűen elhúzta a függönyöket, megjegyzem az utcára nyíló ablakoknál amúgy is el voltak húzva. Hirtelen elég sötét lett, szóval felkapcsoltam a kis éjjeli lámpát. Leültem az igazán sápadt szinte, hófehér bőrű, barna loknis hajú lány mellé és megfogtam a kezét. Közben Dylan felfigyelt a karján lévő sérüléseire.

- Ezt nézd. – fordítottam felém. – Mintha valaki húzogatta volna rajta a kést.

- És milyen mélyek. - ált le szinte a lélegzetem.

- Hát igen biztos, hogy nem csak megkarcolta az a kés. – helyeseltem rá, amikor is egy puffanást hallottam meg.

- Ez meg mivolt?

Dylan elindult az ajtó felé és miután kinyitotta egy eszméletét vesztett rendőr feküdt a földön. Mit is mondjak ez nem túlkecsegtető. Főleg mivel a híradóban azt mondták, hogy gyilkosság után nyomoznak. Dylan gyorsan becsukta az ajtót is visszasietett hozzám, miután tett egy torlaszt az említett tárgyhoz. Pislogás nélkül meredtünk az ajtóra, majd elkezdett az éjjeliszekrényi lámpafénye pislogni. A kezem még mindig Lola kezét fogta, amikor is egyerős szorításra figyeltem fel.

- Értem jött. – hebegte a lány, alig hallhatóan.

- Mit mondtál? – kérdeztem vissza, mert nem értettem, hogy mit mond és hogy miért.

A csendes szobában egyszerre valaki felkacagott. Értetlenül néztem körbe mire Lola felpattant a sarokhoz ment és beült magzatpózba. Valami olyasmiket mondogatott, hogy „Kérlek, ne bánts!” „Nem tettem semmit” meg még hasonlókat, amikor a tárgyak repkedni kezdtek. Egy váza a falhoz is csapódott, Lola eközben végig sikított és a hang továbbra is „jelen” volt. Egyre durvábbra váltott a helyzet amikor is valaki megpróbált bejönni Dylanel automatikusan az ajtóhoz rohantunk és nyomtuk. Nem sok sikerrel. Szerencsénkre ápolók és ápolónők voltak. Az egyik rögtön Lolához sietett és próbálta lenyugtatni, minket ez idő alatt kérdőre vontak, hogy még is hogy jutottunk be, meg mit műveltünk. Majd Dylan felvázolta a helyzetet miszerint mi az „unokatesói” vagyunk és hogy az égadta világon semmit sem csináltunk, amit nehezen hittek el, mert Lola eléggé ki volt akadva. Végül elkönyvelték egy egyszerű kirohanásnak, ami az őt ért dolgok miatt van. Majd felfigyeltem, hogy a tárgyak ismét nem mozogtak és a lámpa, egyszerűen nem világított tovább (vagyis kiégett). Gyorsan leléptünk a kórházból és a hazafele úton megtárgyaltuk a dolgot. Pl. hogy a hangot nem tudjuk kihez csatolni, vagy hogy miért és hogyan repülhettek a tárgyak.

- És ha szellem?

- Mi van? – röhögött ki.

- Most nem viccelek! A lámpa, a tárgyak, a hang… - gondolkodtam. – Ezt nem lehet másnak betudni.

- Biztos csak képzelődtünk. Kell, hogy legyen valami tudományos magyarázat!

- Oké, akkor gondolkodj, a tudományos magyarázatodon én most kiszállok.

- Mi? Most megsértődtél? – állt félre a kocsival.

- Jaj, dehogy csak Sarahoz megyek.

- Ja, jó! De erről ne beszélj senkinek, amíg nem tudok valami ésszerű magyarázatott adni. Rendben?

- Persze. Szia. – nyomtam egy puszit az arcára kiszálltam és integettem neki.

- Ügye ezt ő sem gondolta komolyan? - kérdeztem azt hiszem magamtól.

Az ajtóhoz szaladtam, becsengettem és meglepetésemre Liam nyitott ajtót, aki éppen a dzsekijét vette fel.

- Szia. Hozzám jöttél? – kérdezte pimasz mosolyra húzó szájjal.

- Ő… pont nem. – mosolyogtam.

Az ajtónak támaszkodva állt, mosolyogva nézet. Fogalmam sincs mire gondolhatott, de biztos valami számomra nem túl előnyös hogy tudja, amit tud.

- Be is engedsz? – kérdeztem végül rá.

- Ja! Persze gyere.

- Köszi.

- Sarah az emelten. – mondta feleslegesen, mert alapból oda indultam.

Liam ezután el is ment, fent az emeleten még kinéztem az ajtóból, a megszokott srácok (Louis, Zayn, Harry, Niall) várták már kocsival. Beült a kocsiba és elmentek. Bementem Sarahoz, akinek mindent, szó szerint mindnet elmeséltem a mai napomról, semmit nem hagytam ki a kistörténetemből. Mondjuk ezzel csak egy ledöbbent Saraht értem el.

- Sarah! Mondj már valamit!

- Te komolyan elmentél Lolához?

- Igen.

- De mit akartál ott?

- Már mondtam nem hagyott nyugodni a dolog.

- Mégis mi?

- Téged egyáltalán nem érdekel, hogy mi történt vele és a barátjával?

- De, ezért nézek híradót. Megjegyzem ahol elmondták, hogy a barátja drogtúladagolásban halt meg és a lány pedig elszaladt előle, mert viccesnek találta megkéselni beállt állapotában a barátnőjét. És mi ezután találkoztunk Lolával.

- Mi van? Azt mondták gyilkosság után nyomoznak. Nem hiszem, hogy tényleg így történt.

- Mindegy egy fontosabb témát akarok felhozni. Véletlenül tegnap említettem Liamnek, hogy veled jobban járna, mint Dinával, mert te sokkal jobb vagy nála és még szereted is.

- Hogy mit mondtál?! Sarah!!! Ezt tőlem kellett volna megtudnia!!

- De tőled nem tudta volna meg.

- Dehogyisnem a bankettjükön!!

- Bocsánat! Belőlem csak kicsúszott.

Éppen hevesen akartam reagálni erre a mondatára is de a kicsapódó ajtóban álló Liam nem hagyta.

- Hogy képzelted?

- Mit? És ki? – kérdezte Sarah.

- Ariana és tudja, hogy miről beszélek!

- Nem fogalmam sincs.

- Már hogyne lenne! Miért mentél el ahhoz a lányhoz, amikor mondtam hogy ne keresd?!

- Hogy mi? Te ezt meg…?

- Hogy honnan tudom? Biztos forrásból. Mit kerestél te ott?

- Mi közöd hozzá?! – kaptam fel a cuccom és mentem volna ki az ajtón de elállta az utam.

- Igenis sok közöm van hozzá! – ordította.

- Igen? Még is mi? – ütött meg a hangom egy magasabb akkordot.

- Mert féltelek?

- Tudok magamra vigyázni!

- Tényleg nekem nem úgy tűnik!

- Igen, tényleg tudok. Most pedig engedj el! – vettem el a kezét, amit úgy tartott, hogy ne tudjak kimenni.

Leszaladtam a lépcsőn és húztam is fel a cipőm. Ajtót nyitottam, amikor valaki felettem átnyúlt és becsukta. Persze, hogy Liam volt az.

- Mit csinálsz? Engedj ki! – a könnyfátyoltól szinte semmit nem láttam.

- Figyelj! Én csak féltelek. Sajnálom, hogy kiabáltam. – hajtotta rám a fejét.

- Nem hiszem. – emelte fel a fejét, és maga felé fordított. – Ha igazán féltenél, akkor… - néztem a barna szemeibe.

- Akkor mi? – mosolygott rám, amolyan „most megvagy” mosollyal.

- Mi olyan vicces? – nem kaptam választ. – Engedj ki.

- Várj! Kérdezni szeretnék valamit.

- Rendben.

- Sarah mondta, hogy tetszem neked. Ez mióta van így?

- Mit akarsz hallani? Azt hogy 9.-óta beléd vagyok esve? Mert valóban így van.

- De akkor miért nem mondtad el?

- Miért mondtam volna? Hogy Dina kiutáljon az iskolából vagy hogy rajtam nevessetek szünetben, vagy hogy mindenkinek elújságold? Nem volt értelme.

- Már miért ne lett volna?

- Mert volt barátnőd! – ordítottam.

Hirtelen akkora erőre tettem szert, hogy kitörtem magam a tartásából és kijutottam az ajtón. Féltem, hogy Liam visszaránt így szaladtam is a járdáig, mivel amilyen gyorsan jött olyan gyorsan el is hagyott ez az erő. Megálltam a járdán és felnéztem az égre. Szakadt az eső. A könnycseppjeimet, amit miatta ejtettem lemosta az eső, talán az ő nyomait akarja eltüntetni?

- Ariana várj! – szaladt utánam Liam.

- Mire? – förmedtem rá inkább hisztérikusan, mint idegesen.

- Haza viszlek, így meg fogsz fázni.

„Kérlek nem foglakoz velem tovább.” Üvöltött a fejemben a reakcióm, de mégsem ezt mondtam.

- Nem akarom!

- Nem kifejezetten érdekel. Nem fogsz miattam megfázni.

- Jó de csak, ha nem szólsz hozzám!

- Rendben.

Betessékelt a kocsiba, mondanom sem kell nem sokáig bírta a csendben maradást.

- És ha nem lett volna?

- Mi van? – meredten éretlenül rá.

- És ha nem lett volna barátnőm?

- Nem úgy volt, hogy csendben maradsz.

- Úgy volt. Szóval, ha nem lett volna?

- Jaj, nézd megérkeztünk! Szia!

Hát igen csak én vagyok olyan hülye, hogy egy mozgó járműből kiszállok. Berohantam a házba és a bejárati ajtónk üvegéből néztem Liamet. Lehajtott fejjel ült a kocsiban egy fél percet, majd elhúzta a csíkot. Felmentem a szobámba majd letusoltam és bedőltem az ágyba, szinte rögtön aludtam is.