A francia barátaim/7. Rész

Sziasztok! Mint ahogy ígértem jött is a rész. Köszönjük azt a pár embert, aki ma velünk volt a twitcam idején. És nagyon szépen köszönöm az eddigi komikat és a 14(!) feliratkozót. Nagyon hálás vagyok! Köszönöm szépen! :) ♥

Xoxo.: Elmira

 7. Rész

*Ariana szemszög*

*1 nappal később*

Mint azt már említettem a tegnapi napot a Louvre-ban töltöttük. És be kell vallanom Christofernek igaza volt. Nem csak abban, hogy nem elég rá egy nap, hanem abban is, hogy hullafáradtak leszünk. A nap kb. azzal telt, hogy reggeli után elmentünk és egész végig ott voltunk. Mondanom sem kell ez idő alatt rongyosra jártuk a lábunk, de megérte, mert csodálatos alkotásokat láthattunk. Vacsorára értünk vissza. Ezután mindenki zuhanyozott és mentünk aludni.

Mai napunk pedig szabad volt. Siettem le a reggelihez, hogy időben készlegyek mire Chris ide ér, ugyanis tegnap megkonzultáltuk, hogy elém jön. Az étkező szinte üres volt. Kikértem a kajám és befoglaltam a számomra legszimpatikusabb asztalt. Nem sokkal később megérkeztek a lányok, akik bevárták a fiúkat. Ők is kikérték a kaját és leültek mellém.

- Mire ez a nagy sietség? – kérdezte még mindig álmosan Zayn.

- Nem sokára értem jön egy barátom.

- Ja! Az akiről meséltél?

- Igen az. – mosolyogtam, mert emlékezett a beszélgetéseinkre.

Most hiába lőjetek le, de ez nagy szám. Ők a suli legmenőbb diákjai és nem csak, hogy elviselnek, de még meg is jegyzik, amit mondok nekik. Viszont néha olyan dolgokról beszélgetnek, amihez én nem tudok hozzászólni. Ez történt most is. Viszont valami megütötte a fülem.

- Tegnap szakítottam Dinával.

- De jó! - lelkesedett rögtön Sarah.

- Miért? – kérdezte meg Zayn, ami engem is nagyon foglalkoztatott.

- Mert elegem lett belőle. Állandóan féltékenykedik, nem beszélhetek egy lánnyal anélkül, hogy megkapnám, hogy „te szemét! Ügye nem csalsz meg?” vagy, hogy „mit akart az a hülye ribanc?”. Nekem ezekből már elegem van! Kész eddig bírtam. – tartotta fel a kezét.

- Hidd el haver, más eddig sem bírta volna. – tette a kezét Harry elismerően Liam vállára.

Ez alatt a beszélgetés alatt én csak csendben néztem és mikor a srácok mondták az együtt érző szavakat, vagyis a mondataikat. Például „úgyis találsz jobbat.” „hála az égnek, hogy megszabadultál tőle.” és még hasonlókat. És Liam ez alatt végig engem nézett. Nem tudom mit vár tőlem. Pattanjak fel a székről, álljak fel az asztalra és lejtsek egy örömtáncot?! Kizárt dolog! Csendben ettem tovább és pont amikor végeztem felcsendült a csengőhangom. Sajnos ez pont egy igen melankolikus dal volt, ugyanis a Liam depizés után még nem váltottam át.

- Igen? – kaptam fel rögtön.

- Szia. Itt vagyok az épület előtt.

- Oké rohanok. – leraktam a telefont és elköszöntem a többiektől.

A tálcával a kezemben rohantam, amit útközben leraktam.

- Szia. – öleltem meg üdvözlésképpen gyerekkori barátom.

- Milyen volt a tegnapi napod?

- Hm. Nézzük csak hosszú és borzasztóan fárasztó.

- Én megmondtam. – kacagott fel.

- Igen. – nevettem én is. – És mi lesz a program?

- Hát gondoltam felmegyünk az Eiffel-toronyra, de ott már voltatok. Viszont van egy közel olyan magas torony és onnan csodás a kilátás.

- Rendben menjünk.

Már 10 méterre volt tőlünk, amikor Chris elsütötte, hogy versenyezünk egyet.

- Aki utolsónak odaér, az fizeti az ebédet. – és már szaladt is mintha puskából lőtték volna ki.

- Hé!! Ez csalás! – futottam utána teljes erőmből.

Végül csak utolértem, de még így is ő nyert.

- Te… nagyon… gonosz… vagy! Hamarabb… indultál! – mondtam szótagolva, mert alig kaptam levegőt.

- Miért? Ne mond már, hogy ennyi futás kifog rajtad. – nevetett rajtam.

- Nem… a távval… volt… bajom… hanem… a tempóval. – eddig csak a levegővétellel volt gondom, most már szúr is az oldalam. De jó!

- Ez kész! – röhögött még mindig - Nagyon eltunyultál. Régen maratonokat futottunk együtt.

- Mikor? A tisztásig futni meg vissza az nincs maratoni távolságban.

- Jé! Tényleg.

Na ezen már mind a kettőnk röhögött. Lifttel szépen felmentünk a tetejére, és amint felértem megmámorozott a látvány. Ki szaladtam a korlátig, felálltam az alsó részére és rögtön lenéztem. A szellő lágyan fújt. Ez éppen elég volt arra, hogy a hajamat jól összefújja, és ne lássak semmit. Mivel nem a talajon álltam éppen elég volt ez arra is, hogy megbotoljak de Christofer persze rögtön megfogta a derekam.

- Vigyázz!!

- Sajnálom, de nem gyönyörű?

- De, az. – amikor ezt mondta rám nézet és mosolygott.

- Én a kilátásra értettem.

- Ja! Az is elmegy. – ezen jót nevetünk.

Egy jó 2 órás bóklászás, fotózás és beszélgetés után elindultunk a lift felé ahol maga elé engedet.

- Na, mit szólnál, ha ennénk valamit?

- Benne vagyok. Akkor mivel én vesztettem én fizetek.

- Ma nagylelkű leszek, meghívlak. – mosolygott rám kajánul.

- Oh, milyen rendes itt valaki. – húztam mosolyra a szám.

- Hát próbálkozom.

Leértünk és elmentünk egy bisztróba, ahol összefutottunk Christofer francia barátaival.

- Salut Christofer. Qui est la jolie fille? (Szia Christofer. Ki a bájos barátnőd?)
- Elle s’apelle Ariana Black. (Ő, itt Ariana Black.)
- Ravi de vous rencontrer, je m'appelle Elsid Pier. (Örülök hogy megismerhetlek, az én nevem Pier Elsid.)
- Ravie de vous rencontrer. (Részemről a szerencse.)
- Je suppose que vous entendez que Christofer est retourné à Burkittsville. (Gondolom halottad hogy Christofer vissza költözik Burkittsville-be.)
- Oui, et je suis heureux parce que je vis là-bas. (Igen és nagyon örültem neki mert én is ott lakom.)
- Oh, vraiment? Ce qui n'est pas dit. Je suis désolé mais je dois y aller. Hey. (Ó tényleg? Ezt nem is mondta. Sajnálom de most mennünk kell. További jó szórakozást ! Sziasztok.)
- Au revoir. (Sziasztok.)

- Milyen rendes barátaid vannak.

- Biztos vagy benne? – kérdezte fülig érő vigyorral.                 

- Miért?

- Mert végig a dekoltázsod bámulta. – kacagott fel.

- Mi? Tényleg? – szinte leesett az állam úgy meglepődtem.

- Igen. Tudod Pier egy igazi nőcsábász.

- Nem is látszik rajta. Olyan kedves.

- Ez is az imidzse része. Nagyon sok lányt csábított már el ezzel.

- A kis állszent! – háborodtam fel, amin természetesen Chris megint jót nevetettet.

- Na ideje hogy vissza kísérjelek a szállásotokra. – ugyanis már 5 óra volt.

- Kár. Pedig olyan jól szórakoztam.

- Lesz még ilyen.

- Ígéred? – szomorodtam el.

- Igen, ígérem. Na akkor induljunk.

- Elkísérsz?

- Még szép. Tudod hány sok Pierhez hasonló srác járkál az utcán?!

- Meg tudom védeni magam. – fogtam duzzogóra.

- Tényleg? Hisz Piernek is simán bedőltél.

- Pier más volt.

- Mivel volt másabb? – mosolygott pimaszul rám.

- Hát azzal, hogy ismerted, és ezért megbíztam benne.

- Nem kellet volna. Na, mindegy induljunk.

Kifizette a számlát és elindultunk. Olyan 10 perc múlva ott is voltunk. Megálltunk az épület előtt, ahol Liam, Sarah és Harry épp befelé indultak, amikor meg pillantottak minket.

- Sziasztok! – intett nekünk barátnőm. A fiúk pedig nyögtek valami köszönés félét.

- Sziasztok! – köszöntünk egyszerre Christoferrel és egymásra mosolyogtunk.

- Megvárjunk? – kérdezte Sarah.

- Nem. Nem kell, köszi. Mindjárt megyek én is.

- Rendben.

Bementek és elindultak a portáshoz, hogy elkérjék a szobakulcsokat. Eközben Liam végig minket nézet. Persze igyekezet, hogy ne legyen túl feltűnő.

- Hát akkor elérkezett a búcsú pillanata. – mondtam szomorkásan.

- Igen. – nézett rám és végig tartotta a szemkontaktust.

- Hát akkor, szia. Majd találkozunk. Ha haza költöztél feltétlen keress meg! – és búcsúzás képen megöleltem.

- Úgy lesz. – hezitált egy kicsit. - Ariana!

- Igen? – megfogta a kezem és adott egy puszit az arcomra.

- Vigyázz magadra addig is!

- Úgy lesz, de te is!

Nagyon ledöbbentem a puszin, de gondoltam nem gáz elvégre nagyon régóta barátok vagyunk. Még integettem neki, amikor elment és utána pedig bementem. Ahogy beléptem az ajtón már várt rám Sarah. Liam is ott volt kivette Harry kezéből a kulcsot és elindult felfelé a lépcsőn. Én pedig értetlenül meredtem Sarahra.

- Mi a baj? Történt valami? – érdeklődtem.

- Nem tudom.

Fejbevágott Harry, de kicsit ütött szóval nem fájt inkább csak az, amit ezután mondott.

- Aú. – nyúltam a fejemhez.

- Muszáj volt előtte enyelegned?

- Hogy mi van? Ja, értem szomorú Dina miatt. – ekkor kaptam a második fejbevágást.

- Hogy te mekkora hülye vagy. – és felszaladt a lépcsőn Liam után.

Sarah oda lépet a lépcsőhöz és bevárt engem. Fent bementünk a szobánkba és egészvégig egy szót sem szóltunk egymáshoz. Érzetem, hogy haragszik rám, de nem értettem, hogy miért. Vacsora közben se szólalt meg senki, csendben telt el az idő. Mivel 7-kor van úgy általában a vacsi elég sok időnk van még utána is. Mivel most mindenki játssza, az utálom Arianát vagy a nem beszélek Arianával játékot, ezért beültem a „nappaliba” egy fotelbe és vártam, hogy mikor jövök rá, hogy mi a bajuk. Sajnos ez nem történt meg. Miután rájöttem, hogy az elmúlt 10 perc alatt csak annyira jöttem rá, hogy még mindig nem tudom a hajamat tépve a kezembe temettem az arcom.

- Szia. – ült le mellém Mark.

- Szia. – emeltem fel a fejem.

- Valami baj van? – fürkészte a tekintettem.

- Áá! Semmiség csak most a legjobb barátnőm haragszik rám, és még azt sem tudom, hogy miért! Sőt nem csak ő, hanem a bátyja is és a barátja is!

- Nem emlékszel rá? Esetleg mondtál valamit?

- Nem! Ez a legdurvább benne, hogy nem tettem semmit. Egész nap nem is voltam itt, mert egy gyerekkori barátommal találkoztam.

- Á akkor ne is foglalkozz velük. Majd elmondják, hogy mi a bajuk.

- Gondolod?

- Tudom. – mosolygott rám. – Na gyere ide! – emelte fel a karját. – Úgy nézel ki, mint akinek szüksége van egy baráti ölelésre.

- Igen az jó lenne. – bújtam oda hozzá.

- Most pedig nem búslakodhatsz tovább. Riasztom Austint, letolja a seggét és hozz egy lányt is magával, csak hogy ne képviseld a csocsó játszmánkban egyedül a női nemet. Rendben?

- Oké. – mosolyogtam.

Párperc múlva jött Austin és egy szőke alapon piros melíros hajú lány. A lányról már messziről virított, hogy punk. Tiszta Avril Lavigne hasonmás.

- Sziasztok. – mondtam egy kicsit befordulva.

- Szia. – ölelt meg Austin.

- Hali. Lucy vagyok. – nyújtott kezet.

- Ariana. – erőltettem egy kedves mosolyt az arcomra.

- Na akkor játszunk. – csapta össze a tenyerét Mark.

Oda is mentünk az asztalhoz, ahol felálltak a csapatok. Austin ragaszkodott, hogy ő legyen Lucyval mert elmondása szerint béna vagyok. Az igazat megvallva tényleg az vagyok. De hát nem lehet mindenki őstehetség a csocsóban. A meccset sikerült megnyernünk, de csak éppen hogy.

- A fenébe! Ezt nem hiszem el! Mindig te nyersz! – hőbörgött Austin.

- Nyugi a következő meccset mi nyerjük, már bele jöttem. – húzta széles mosolyra a száját a punk lány.

9 óráig játszottunk aztán elmentem zuhanyozni és lefeküdni. A szobánk üres volt gondolom a fiúknál voltak. Mindegy is. Lefeküdtem aludni és mivel nem tudtam, eszembe jutott a mai nap történése. Összességében jó napom volt, de azért voltak holtpontjai, mint például a barátaim. Nem értem miért tették, csak azt tudom, hogy nagyon fáj. Erős voltam, de egy könnycsepp mégiscsak kipréselődött a szememből és utána jött a többi. Egy jó sírás után már tudtam aludni.