Remény/18. Rész

Sziasztok! Egy hosszas szünet után megérkezett a következő rész. Regélhetnék, mentegetőzhetnék, hogy miért nem hoztam, de nem teszem. Megfogadtam, hogy nem keresek több kifogást. Próbálok megváltozni és ez nagyon nehezen megy! Mindegy úgy is feleslegesen tépem a szám, hisz nem olvassátok el. Ígérem (!!!) a következő rész hamarabb fog jönni! 

Jó olvasást! 

Xoxo.: Elmira

18. Rész

*Elly szemszög*

A telihold elég erőt nyújtott, hogy a hasonmásom testéről csináljak egy másolatot. Az eredetit elvittem magammal és hibernáltam, addig míg használni nem tudom. A másolatot pedig ott hagytam a suhancoknak. Úgy látszik meglágyult a szívem. Régen nem hagytam volna ott másolatokat, csak azért hogy az átlag embereknek könnyebb legyen felfogni az elvesztését. Régen gyerekeket raboltam el, megkínoztam őket és kivágtam a beleiket. Hébe-hóba hagytam, hogy megtaláljanak pár testet. De ennyi! Nekik meg csinálok egy másolatot?! Nem tudom… talán azt akartam, ha már nekem nem volt tisztes temetésem a hasonmásomnak legyen. Ez elég bonyolult. Erről jut eszembe ellenőrizni kéne nem-e kezdett oszlani a teste. Néha nem működik túl jól az a vacak hibernáló. Odaálltam az üvegkoporsó mellé és felnyitottam a tetejét. A hő különbség miatt fázni kezdtem, aminek igazán örültem. Olyan régóta nem éreztem már semmit. Ez biztos azért van, mert olyan közel vagyok a hasonmásomhoz. Nem foglalkoztam a hideggel. Leültem a tároló szélére és a hajával kezdtem babrálni.

- Vajon miért nem ért meg minket senki? Mi csak jót akarunk. Mond te is éreztél már így? – választ várva néztem az arcára, ami fehér volt akár a frissen lehullott hó. – Tudod lehetnél jobb társaság is. – ejtettem el a haját és néztem, ahogy visszaesik.

- Úrnőm! – a hang hallatán felálltam és lezártam a koporsó tetejét. -  A gyűlésen senki sem tud arról, hogy visszatért.

- Remek! Legyen csak meglepetés!

- Monique Nurse, kit választ meg majd utódjául? – fordultam a kémemhez.

- Az unokáját Melany-t.

- Valóban? – lepődtem meg. - Azt hittem benned jobban bízik. Azt mondta az unokája megbízhatatlan.

- Már változott a világ 100 év alatt úrnőm.

- Valóban. Hajlamos vagyok elfejteni! Egyedül a te hűséged nem változott.

- Úrnőm a követőid visszatérnek, amint tudomást szereznek a létezésedről.

- A követőim már itt lennének, ha akarnának! – ordítottam, amire Marlow összerezzent. – Te is tudod, hogy a Leaves lány halálának a híre futótűzként terjedt a boszorkányok köreiben.

- Igaza van űrnőm. De nem a saját módszerével ölte meg.

- A farkasaim szaggatták szét. És a helyszínen csak én tevékenykedtem mindig. Erre mi a kifogásod?

- Semmi, úrnőm.

- Na látod! Ha valaki igazán keresni akart volna az úgymond „híveim” közül megnézte volna a varázs nyomokat, amik hátra maradtak egy-egy bűbáj után a tisztáson, de egyik sem vette rá a fáradtságot. – Marlow most se mert természetesen ellenkezni, így csak bólogatott, miközben helyet foglaltam és varázsolt nekem egy csészeforró fekete teát.

Szürcsölgettem és közben a sötét színű löttyöt néztem, most nem esett jól. Valami rossz érzés elkeserítette. Ránéztem a hasonmásom koporsójára és őt hibáztattam érte, mert biztos ő miatta képzelem bele a keserű ízt. Próbáltam őt hibáztatni, de titkon tudtam, az volt a baj, hogy a hőn áhított rabszolgaseregem nem tért vissza hozzám.

- Á meg van! Marlow! – pattantam fel.

- Igen úrnőm?

- Mikor lesz a következő boszorkánygyűlés?

- Hetente van, de a fontosabbakat csak havonta tartják. A havi gyűléseken van ott az ítélő bizottság többi tagja is. A hetire nem mennek általában.

- Tudod én ha a Leaves családfő helyében lennék a gyűlésen, a havi gyűlésen – javítottam ki magam. – biztos, hogy bejelenteném a feltámadásom. Igen! Ez így lesz! – lelkesültem fel és mosolyogva visszaültem.

- Úgy gondolja úrnőm?

- Persze. Ismerem ennyire már az öreglányt. – lett egy kicsit öntelt a mosolyom.

Bele kortyoltam a teámba, most már még az íze is kellemesebb volt.

*Liam szemszög*

Másnap az első utam a megadott címre vezetett. Rá néztem a papírra a kezembe szorítottam és kiszálltam a kocsiból. A cím egy hatalmas házhoz vezetett, hatalmas kovácsolt vaskapuval. A kapu előtt egy fiú állt kapucnis pulcsiban. Lehet, hogy itt lakik?!

- Szia! Ő… én Liam vagyok. – dadogtam össze-vissza, mire a srác megfordult. – Dylan?!

- Liam?! Te mit keresel itt? – nézett értetlenül.

- Ezt én is kérdezhetném. – komoly szemel szuggerált, amiből rájöttem, hogy ő bizony nem köp amíg én nem teszem. - Oké! – tettem fel a kezem megadásképpen és elmondtam neki a rejtélyes nőt.

- Velem ugyan ez történt. – csodálkozott.

- De akkor miért mondta, hogy egyedül jöjjek?

- Nem tudom. Biztos azt akarta, hogy meglepődjünk amikor találkozunk a kapuban.

- Nem tudom. Nem tűnt olyan humor Haroldnak a nő.

- Már nem azért, de bebaszna, ha Haroldnak tűnt volna. – ragadta meg a mondat „jelentős” részét és abban a pillanatban benyomta a kapu telefont.

- Legyetek üdvözölve a Leaves birtokon! – szólt bele valaki és ezzel kinyílt a hatalmas kapu mindkét szárnya.

A kapun belül egy hosszabb út vezetett, ami egy szökőkútnál végződik. A szökőkutat körbevette az út, gondolom hogy autóval meglehessen fordulni.

A ház inkább egy kisebb kastélynak felelt volna meg.

Amint az ajtóhoz értünk kinyílt előttünk, belülről kinyitották. Az alak fekete „pingvin” cuccot viselt, gondolom ő a komornyik. Egyébként ezen már meg sem lepődnék…

- Erre jöjjenek! – emelte maga elé a jobb kezét és meghajolt.

- Köszönjük! – felelte illedelmesen Dylan.

Az előcsarnokban találtuk magunk, ahol a hosszú lépcsőtetején egy hosszú fekete hajú lány állt.

- Innen átveszem őket. Köszönöm! – mosolygott a komornyikra, ő meghajolt majd elment.

Dylan elindult a lépcsőn én pedig csak álltam. A lány végigmért minket a szemével majd szólásra nyitotta a száját.

- Kövesetek! – előttünk lépdelt egy agyondíszített folyosón és néha felcsillant a fényben a fekete hosszú ruhája.

Hirtelen megállt egy ajtónál, ránk nézett majd bekopogott.

- Szabad! – szólt valaki az ajtó mögül.

A szobába ahogy beléptünk megcsapott egy kellemes illat. Talán füstölő?! Dylan persze rögtön mást szúrt ki. Egy dolgozó szobában álltunk. A hatalmas üvegablakok előtt állt egy íróasztal mögötte a nő akivel találkoztunk és egy megfordított fotel. A szobát egyébként ezen kívül növények, szobrok, pár szőnyeg és hatalmas könyvespolcok díszítették.

- Köszönöm, hogy elfogadtátok a meghívást! – hallatszott egy női hang, és hirtelen megfordult a forgós foteljával. A fotelben egy öregebb nő ült, gondolom a fekete hajú lány nagyanyja lehet. Egyébként milyen jó kis drámai hatást keltett a forgós foteljával a nénike.

- A nevem Juliette Anna Marta Leaves, ő a lányom Anna – mutatott a mellette álló nőre, akitől a címet kaptuk – ő pedig az egyik unokám July. – mutatott a kísérőnkre.

- Örvendünk a szerencsének! – válaszolt helyettem is Dylan. – Én Dylan Roden vagyok, ő pedig Liam Payne.

- Természetesen tudom, hogy kik vagytok.

- Valóban? – kérdeztem meglepődve.

- Igen. – mosolygott a nő és közben Dylanre nézett.

- Ő Roxan nagyanyja. – jött rá Dylan és beleharapott a szájába.

- Részvétem! – mondtam, amivel talán egy kicsit tudom oldani a mellettem álló srác feszültségét.

- Köszönjük! – bólintott, majd lehajtotta a fejét.

- Elnézést! Lehet, hogy tolakodó leszek, de megkérdezhetem, hogy mit akar tőlünk? – Dylan feltett egy olyan kérdést, amit én nem mertem volna, vagy legalábbis nem ebben a stílusban.

- Akkor térjünk a tárgyra. Azért hívtalak ma ide titeket, mert ennyivel tartoztam az unokámnak és nektek. Úgy hiszem már tudatában vagytok egy-két dolognak. – Dylan bólintott.

- Önök is boszorkányok. – jelentette ki Dylan a nő pedig jóváhagyásként csak bólintott. – És azért hívott minket ide, mert bosszút akar állni és ehhez minden apró részletre szüksége van.

- Jó helyen motoszkálsz, de nem én fogom megbosszulni.

- Ezt hogy érti? – kérdeztem.

- Az unokám lesz a bosszúnk hírnöke és egyben ti is.

- Miért is akarnánk egy mágikus erővel rendelkező ember ellen harcba szállni mindenféle védelem nélkül?! Nem vagyunk hülyék és egészséges az elménk, vagyis nem vagyunk bosszúszomjasak. – vágta rá csípősen Dylan.

- Nem akarjátok visszakapni? – hirtelen megállt bennünk az ütő. Hogy mi van?! Fel akarja támasztani Arianát?! Egyáltalán lehetséges ez?!

- Ez badarság! – reagált Dylan egy kicsit hangosabban, mint kellett volna. – Úgy gondolja, beetethet csak azért, mert nekünk nincs varázserőnk?! – akadt ki teljesen.

- Honnan veszed, hogy tréfálok? – nézett kíváncsian az öregasszony miközben July feszülten állt mellettem, mint aki „ugrásra kész”.

- Tudom, hogy eddig senkinek sem sikerült egy halott embert feltámasztani, és aki megpróbálta súlyos árat fizetett érte.

- Ó szóval tanulmányoztad egy kicsit a boszorkányságot. – kérdőn néztem a nőre, hiszen ha nem tudja megtenni miért ajánlotta fel?!

- Igen! És tudom, hogy amit ígér az lehetetlen. Ne játszadozzon velünk! – kelt ki magából az előzőnél is jobban.

- Kérem! Hozzá akarta tenni. – próbáltam oldani a feszültséget, de Dylant nem könnyű megnyugtatni.

- Anna! Kérlek hozd ide apádnak a 18. századról írt feljegyzéseit.

A fiatalabbik nő, Anna odament egy polchoz és levett egy óriási könyvet. Odasétált vele az asztalhoz és lerakta. Az öregasszony kinyitotta egy oldalon és odahívott minket.

- July olvasd fel a vendégeknek! – mutatott rá egy részre és Dylanre nézett.

- „A felélesztési kísérletek a 18. században sem voltak többnyire sikeresek. Az utolsó ember aki, megpróbálta a nagy múltú Huge család leszármazottja volt.”

- Onnan hiányzik egy oldal?! – vette észre Dylan.

- Igen. A papír hol létét és az információt a férjem a sírba vitte magával.

- De itt azt állítja senkinek sem sikerült. – mondtam.

- Nem! Nem mondta ki nyíltan. Azt írta többnyire nem voltak sikeresek, vagyis lehet hogy valakinek mégis sikerült. – jött rá Dylan.

- Pontosan! – mosolygott az öregasszony Dylanre.

- Ismeri a családot? – tért rögtön a lényegre Dylan.

- Igen. Régen jó kapcsolatot ápoltunk velük, de már semmi hír róluk.

- Mióta? – tette a mellettem álló srác az állára a kezét.

- A 18. század óta. Valószínűleg a férjemmel léptek utoljára kapcsoltba.

- Ez nem túlkecsegtető. – húztuk el a szánk. - Képesek végre hajtani a varázslatot? - kételkedett Dylan.

- Valószínű. - mondta Anna. - Reméljük.

- Vagyis nem biztosak benne. - mondtam, mire bólogattak.

- Holnap éjfélkor kezdődik a havi-boszorkánygyűlés. Ha szerencsétek van lesz ott valaki, aki ismeri őket vagy még tartja velük a kapcsolatot.

- Hol is van ez a gyűlés? – kérdeztem.

- Nem szükséges tudnod róla. Az unokám odavisz titeket. Holnap este 9 kor legyetek itt. Megbeszéljük az útitervet és, hogy mit fogtok mondani a gyűlésen. Ez egy elég fontos gyűlés lesz.

- Nagyobb tisztelettel kell majd beszélnetek. – mondta Anna Dylanre nézve.

- Sajnálom, nem mozgok több százéves boszorkány körökben. – hát ez kész nem tudja mikor kell visszafognia magát mosolyodtam el Dylan újabb beszólásán és nem egyedül.

- Viccesnek találod July, hogy pimaszak a nagyanyáddal? – húzta fel a szemöldökét.

- Dehogy! – lehajtotta a fejét July és eltakarta piros arcát az éj-fekete haja.

- Reméltem! – mondta szigorúan az anyja.

- Ugyan, ugyan! Valóban vicces volt. – mosolyodott el az öreglány. – Mára ennyi.

Tessékelt ki konkrétan minket az irodájából. July lekísért minket az ajtóhoz, emlékeztetett minket az időpontra és elbúcsúzott. Csak épp kiértünk az ajtón, amikor Dylan Annát kezdte el szidni, hogy mennyire nincs humorérzéke.

- Esküszöm még a száz akárhány éves nagyinak is több humorérzéke volt. – akadt ki.

- Hihetetlen vagy! Téged tényleg ez érdekel most a legjobban? – szálltunk be a kocsiba.

- Persze, hogy nem! De mivel semmilyen részlettel nem vagyok tisztában, így nem tudok találgatni és inkább azzal foglalkozok amit biztosra tudok. És azt biztosra tudom, hogy Annának semmi humorérzéke! – vágott komoly fejet.

- Te teljesen kész vagy! – röhögtem fel.

Engem viszont nem Anna humorérzéke érdekelt a legjobban. A nő reményt adott nekünk és holnap egy lépéssel közelebb kerülök hozzád Ariana. Várj rám!