Sziasztok! Mostanában sajnos ilyen időközönként (2 hetente) tudom hozni a részeket. Sajnos abszolút nincs időm. Mindegy nem sajnáltatom magam. :)
Nagyon szépen köszönöm a pipákat és a kedves szavakat az előző résznél! Nagyon örültem neki! Nem tépném tovább a szám, mert úgy sem olvassátok el. :)
Jó olvasást a részhez! :)
U.i.: Ha még nem vagy tagja a facebook-os csoportunknak akkor lépj be.
Xoxo.: Elmira
19. Rész
*Liam
szemszög*
*Másnap*
Egész nap nem lehetett hozzám szólni és az
otthoniak nem igazán értették, hogy miért. Nem akartam, hogy bármiről is
tudomást szerezzenek szóval inkább a szobámban járkáltam fel-alá. Amikor
meguntam, vagy már több kilométert legyalogoltam leültem, de nem sokkal később
újra elkezdtem. Teljes önkívületi állapotban voltam, amikor felhívtam Dylant.
- Mit akarsz? – szólt bele semmit mondóan.
- Mi az, hogy mit akarsz?! Most hívtalak
harmadjára!! Miért nem vetted fel? – kiabáltam a telefonba.
- Azt hittem rájössz, hogy most nem alkalmas.
De hát, mint kiderült nem tudsz következtetni…
- Valóban… én addig hívogatom az embereket,
amíg fel nem veszik.
- Ez elég idegesítő tulajdonság. Bár nem
zavart, mert szeretem a csengőhangomat. – mondta gúnyosan.
- Örülök, hogy örömet okoztam… - pufogtam.
- Szóval, miért hívtál? – tért a lényegre.
- Egyszerűen nem tudok nyugton maradni.
- Liam, még csak 5 óra van. Mit csináltál
eddig?
- Járkáltam.
- Hát te súlyos vagy. – csapott a fejére. (A
csattanást hallottam.) – Rendben gyere át hozzám.
- Még is miért mennék? – hőköltem hátra.
- Kutató munkát végzek, szerintem érdekelne a
témája.
- Rohanok.
Felkaptam a táskám, amibe már gondosan
készítettem kötelet, zseblámpákat, élelmet, innivalót és svájci bicskát.
Leszaladtam az emeletről, felkaptam a dzsekimet, amikor megláttam apám.
- Hé apa!
- Hm? – kérdezte teli szájjal.
- Akarsz egy kis örömet okozni a fiadnak? –
támaszkodtam a pultra.
- Attól függ… sok pénzt kell neki adnom azért?
– szűkítette össze a szemét.
- Á nem! Nem pénzről beszélünk. – lenyelte az
ételt és leült, ez azt jelentette érdekli a beszélgetés további része. – Kölcsön
adnád nekem a vadászpuskád?
- Minek az neked? – nézett értetlenül.
- Elmennék egy haverral lőni, az erdőbe. Csak
gyakorolnánk.
- Kivel? – húzta fel az egyik szemöldökét
- Dylan Rodennel.
- A seriff fiával. – „rágta meg” a dolgot.
- Aha, csak gyakorolnánk, hogy legközelebb
elmehessünk veletek. Tudom, hogy szeretsz vadászni és többnyire a seriffel szoktál
menni.
- Rendben. De…
- Nem lesz semmi baj. Már mentem veled vadászni
és megtanítottál lőni.
- Rendben.
Lementünk a pincébe és elővette az ő
„kicsikéjét” megtörölte, majd átadta nekem a töltényekkel együtt.
- Tényleg nagyon vigyázz rá!
- Ígérem! Nem lesz semmi baja a „kicsikédnek”.
– mosolyogtam gúnyosan.
- Bízom benned! – tette a kezét a vállamra.
- Vettem. – tisztelegtem, majd felmentünk a
pincéből.
Anya pont akkor ment volna be a konyhába, de
meglátta a kezemben a fegyvert.
- Vadászni mentek?
- Csak ő. – veregette meg a vállam.
- Egyedül? – kapott szinte rögtön
szívinfarktust.
- Nem a seriffel és a fiával mennek.
- Ja, az úgy más. – kacsintott rám apám. – És
te miért nem mész? – fordult vissza anyám.
- Ma este a hullák igénylik a társaságom. –
utalt arra apa, hogy ma dolgozik.
- Jól van, menj! Ellenetek még úgy sem nyertem
meg ügyet. – adta be a derekát.
Hát igen ez van egy boncmester apával és egy
üzletasszony anyával. Pont félóra telt el, mire bevágódtam a kocsiba és
elindultam Dylanhez. Mire odaérkeztem Dylan már nyitotta az ajtót.
- Mit csináltál eddig? Megműtöttél egy mókust
útközben, vagy mi? – türelmetlenkedett.
- Jól van már! Tudod milyen nehéz lerázni az
ősöket és megszerezni ezt? – emeltem ki a kocsiból a fegyvert.
- Apád oda adta? – kerekedett el a szeme.
- Aha. Ja és meg kell jegyezned két dolgot.
Apámnál az alibi az, hogy veled megyek lőni. Apám viszont azt kamuzta anyámnak,
hogy veled és apuddal megyek.
- Oké. Bevéstem. Na gyere, fontosat kell
mutatnom.
Bementünk a házba és levágódtunk a kanapéra. Az
asztalról felvett egy könyvet és lapozgatta.
- Ez a könyv a régi idők nagy boszorkányairól,
varázslataikról, történetükről és magáról a mágiáról szól.
- Ebben a könyvben tudtad meg, hogy nem lehet
véghezvinni a feltámasztó varázst.
- Pontosan. – bólintott.
- Amúgy azt mikor is akartad elmondani, hogy
egyáltalán van ilyen? – tettem karba a kezem.
- Amikor megbizonyosodtam volna arról, hogy
sikerül is végrehajtani és van rá emberem. – nem válaszoltam csak néztem rá. –
Ne haragudj, de nem akartam hiú reményeket kelteni benned.
- Bánja fene! – mosolyogtam. – Szóval mit
tudtál meg?
- A család, amit keresünk a Huge család elég
nagy múltú. Minden évszázadban benne van egy családtag, van hogy több is. Egy
bizonyos Dante Huge-t négyszer is említenek benne, aztán rájöttem, hogy a
negyedik a fia. Nézd csak.
- Id. Dante Huge, Id. Dante Huge, Id. Dante
Huge és Dante Huge. – olvastam fel a mutatott neveket.
- Azt hittem, hogy csak lefelejtették az Id.
rövidítést, vagy csak nem rakták ki újra mert ugyan abban a szövegben szerepelt ugyanazon az oldalon és magától értetődő, hogy ugyan az a személy.
- De nem. – jöttem rá.
- Nem hát. Ő a fia, és a jól saccolom
fiatalabb, mint a mi „kis” Annánk. – rajzolt idézőjelet.
- Vagyis még tuti, hogy él.
- Bezony. – mosolygott. – Egyébként nem csak
ezt találtam meg. A városkánk történetét is.
- Volt valami boszorkányság Burkittsville-ben? – kerekedett el a szemem.
- Nem. – rázta
meg a fejét. – Akkor még Blair volt a neve és csak egy kis falu volt. Ismered a
Blair witch legendát?
- Láttam a
filmet. – jelentettem ki.
- Akkor úgy
nagyjából képben vagy a dolgokkal. Ebben a könyvben viszont még folytatódik a
történet és egyéb szaftos részleteket is megtudtam.
- Például? Elly
Kedward világuralomra akart törni?
- Nem. Neki nem
ilyen kicsinyes vágyai voltak. A halála utáni boszorkány tevékenységek nagyon
sok varázslót és boszorkányt vonzott Blairbe. Vegyesen jöttek. A jók elakarták
pusztítani, míg a rosszak megtalálták benne a vezérüket.
- Miért ő lett a
vezér? Egy élővel nem lett volna könnyebb dolguk?
- Ebben igazad
van, de Elly nagyon különleges volt. Még halálában is akkora ereje volt, hogy
varázsolni is tudott, nem csak a szellemét tartotta fent. A fő célja pedig,
hogy az emberek megismerjék a szenvedést és fájdalmat. Szerinted mivel lehet a
legnagyobb fájdalmat okozni?
- Ha valaki
elveszít egy számára fontos személyt?!
- Igen, Elly is
így gondolta még a kezdetekben. Utána viszont nem volt neki elég az emberrablás
és gyilkolás. Egy sokkal hatalmasabb célja volt. A poklot akarta rászabadítani
a Földre.
- Van pokol? Már
mint, az a fajta ahol örök hőség van és az embereket kínozzák a bűneikért?
- Ez nem mese
Liam! A pokolban hasonló teremtmények élnek, mint mi. Főként emberek vannak, de
nem ritkák az állatok sem. Viszont ezek az emberek nem emberek, hanem démonok.
Fizikai támadások nem sebesítik meg őket, viszont szenteltvízzel és egy kis
bibliakántálással vissza is lehet küldeni a pokolba.
- Démonok? Akkor
angyalok is vannak?
- Úgy látszik,
hogy az összes lény igazi a mesékből. – nyelt egyet.
- Na ne szívass!
– álltam fel.
- Nem viccelek
Liam. Ha már belekeveredtünk, akkor rendesen tegyük. Nem igaz?
- Igazad van.
Mindent tudni akarok. – ültem vissza és böngésztük a könyvet tovább.
***
Este kilenckor a megbeszélt helyen voltunk,
vagyis a Leaves ház előtt. Bementünk a kapun és a komornyik beengedett minket.
Elvezetett minket a nappaliig, ahol ott volt a tegnapi díszes társaság és plusz
egy kislány. Mivel nagyon hasonlított Annára gondolom ő is a lánya.
- Késtetek. – mondta a nem túl kedves hangján
Anna.
- Elnézést… - szabadkoztam.
- A kapun már belül voltunk. – közölte Dylan.
A kislány megállás nélkül minket nézett.
- Ő a másik unokám Elizabeth. - felelte a nagyanyja.
- Szia. – köszöntem, Dylan meg csak bólintott.
- Hoztatok valamit? – kérdezte Anna.
- Igen. Hoztunk két vadászpuskát, köteleket,
zseblámpákat, kaját, innivalót és svájci bicskát.
- Azt hiszem megteszi. – felelte Anna.
- Julie! Azért vidd el a tollakat. – mondta az
öreglány.
- Rendben.
Percek múlva már Julie kocsijában ültünk. (Dylan
az anyósülésen én pedig hátul.)
- Ne halj meg! A kudarc nem elfogadott. –
mondott pár igen kedves szót Anna, amikor kikísért minket.
- Értettem. – felelte Julie, majd felbőgött a motor.
Amikor kiértünk a kapun természetesen Dylan
azonnal megtudakolta az úti célt, mire Julie azt felelte, hogy a főváros. Két
órás utazás után meg is érkeztünk és még volt egy óránk a gyűlés kezdetéig. Egy
temető előtt parkolt le, majd bementünk és a templom melletti fához mentünk,
ahol régi idők papjai voltak eltemetve.
- Mit csinálunk itt? Sírt ásunk? – kérdeztem a
legabszurdabb dolgot, ami az eszembe jutott.
- Csak ha elfelejtettem a varázslatot. – mosolygott
Julie.
- Ügye csak vicceltél? – kerekedett el a
szemem.
Először felnevetett, majd egy határozott nem
után odaállt egy nagy fához, ami igazából kettő volt csak összefonódott a
törzsük és valamit mormolt. A fa törzse elkezdett csavarodni és végül szétvált
a kettő egy varázskaput alkotva. Szóhoz sem tudtam jutni, csak tátott szájjal
lestem míg Julie halál nyugodtan elindult és átlépet rajta.
- Menj már! – lökött be rajta Dylan.
Amikor átértem nem hittem a szememnek. Azt
hittem, hogy valami városban leszünk, mint a Harry Potterben, vagy egy
épületben, de egyik sem. Egy sötét erdőbe érkeztünk meg.
- Hol vagyunk? – kérdeztem.
- Egy erdőben, ha átmegyünk, rajta megérkezünk
a gyűlés helyszínére. De nem lesz könnyű utunk. – mormolt valami varázslatot,
majd ismét hozzánk beszélt. – Innentől futunk. Az erdő nem biztonságos, tele
van vadállatokkal és húsevő növényekkel. A biztonságkedvéért vegyétek elő a
fegyvereket, bár a pajzsbűbáj megvéd minket.
Julie szaladt előttünk, mi pedig a gallyak
miatt kisebb lemaradással futottunk utána. Megláttuk a lehetséges helyszínt a
gyűlésre és előtte két őr ült valamilyen állaton. Abban a pillanatban megállt
előttünk Julie és a táskájában kezdett el kotorászni. A kezünkbe nyomot,
egy-egy tollat.
- Ezzel mit kezdjünk? – kérdezte Dylan.
- A biztonság kedvéért legyen, nálatok a
fegyvereket pedig rejtsétek el.
- Lehet én vagyok a hülye, de mit kezdek egy
tollal?
- Ez egy varázstoll és igazából egy kard. Ha
megnyomjátok, akkor karddá változik. Imádkozzatok, hogy ne legyen rá szükség. Most
pedig tartsátok a jobb kezeteket.
- Minek? – kérdeztem.
- Csak tartsd! – parancsolt ránk.
Szerintem kezd elege lenni, hogy mindent
megkérdőjelezünk. Megfogta a kezünk és megint mormolt valamit. Miután kész lett
lenéztem a kezemre és az ötágú boszorkánycsillag volt a bőrömre rajzolva valami
foszforeszkálós anyaggal.
- Ez mire kell? – érdeklődött Dylan.
- Ez a kis jel varázserőt áramoltat a
testeteken keresztül és így olyan mintha ti is varázslók lennétek. Ezzel nem
tudtok varázsolni és azért volt szükséges mert azok a lények – mutatott a kapu
felé – a varázserőt érzékelik és, ha olyan lény akar bemenni akinek nem olyan a
varázsereje mint a miénk kérdezés nélkül kinyírják. – előzte meg a kérdéseket.
- Durva módszerük van. – jelentettem ki.
- De hatásos. – felelt Dylan.
- Csak természetesen. – mosolygott Julie, mikor a kapu felé mentünk.
Az őrökön gond nélkül átjutottunk, majd csak
annyi dolgunk volt hogy követjük a tömeget. A tömegben vergődve eljutottunk egy
helyhez, ahol pódium volt állítva. Megpróbáltunk kisebb-nagyobb sikerrel előre
keveredni. Mire éjfélt ütött az óra már elől is álltunk. Hirtelen füst keringet
a pódiumon és megjelent egy fiatal nő. Olyan húszon éves körül lehetett.
-
Üdvözöllek titeket varázsló társaim! – kilépett a füstből. - Ez immár a 2000000. boszorkánygyűlés. Örülök,
hogy rengetegen tették ma is tiszteletüket. Köszönöm, az elődömnek Monique
Nurse-nek és a tanácstagoknak, hogy lehetőséget adtak. Én Melany Nurse vagyok. Mától nekem tartoztok felelősséggel.
Bemutatkozott
majd a pódium asztalához vette az irányt, ahova leült 11 másik emberrel köztük
azzal a Monique-el.
***
A gyűlésen rengeteg mindenről esett szó. A
sérelmekről, jogokról, tennivalókról és a múltról. Végül egy 4 órás cseverészés
után Melany be akarta rekeszteni a gyűlést.
- Van még valakinek olyan ügye, amit elénk
kíván terjeszteni? – kérdezte fáradtságot nem mutatva.
- Nekünk van. – emelte fel a kezét Julie és
felléptünk mindhárman a pódiumra.
-
Szeretnénk beszámolni egy olyan problémáról, ami szerintem mindenkit érint.
-
Mi volna az? – kérdezte egy tanácstag. (Marlow)
-
Visszatért Elly Kedward. – körülöttünk a legtöbben meglepődtek és volt pár
tapasztatlan, fiatal mágus, akik a boszorkány kilétéről érdeklődött.
-
Mire véljük ezt a feltételezést? – kérdezte az ex főboszorkány.
-
Mint tudjátok, a családom mindig is Blairben élt. Elly jó barátnője volt a
nagymamámnak és a napokban érezte a varázserejét, amint alakot ölt. Sajnálatos
módon alá is tudom támasztani az igazam. A testvérem ott volt az alaköltésnél
és meghalt.
-
Miért ölt volna meg egy boszorkányt?
-
Mert Roxan beleavatkozott a terveibe. – felelte Dylan. – Elly megölte az egyik
barátunkat, mivel kellett neki a teste.
- Ő a reinkarnációja, de ezúttal nincs
varázsereje. – egészítette ki Julie.
-
Nincs? – állt fel Monique.
- Évente ellenőrizte a nagymamám. Úgy gondolta nem veszélyes.
- Ha már meghalt a lány, semmit sem tehetünk. –
ült vissza.
- Van még remény! A Huge család. – mondtam.
- Fejtsétek ki! – mondta Melany.
- Egy feltámasztó varázslatot szeretnénk
alkalmazni, viszont egy nagyon erős mágusra van szükség hozzá. Úgy tudjuk a
Huge családnak megvan hozzá az ereje és csináltak is már ilyet azelőtt. –
magyarázott helyettem Dylan.
- Van itt valaki, aki tagja ennek a családnak,
vagy ismeri őket? – kérdezte Julie.
A kérdésre senki nem felelt és mindenki kapkodta
a teremben a tekintetét hátha valaki jelentkezik, mire megszólalt Melany.
- Én tudom a tartózkodási helyüket. – felállt.
– A gyűlést ezennel berekesztem. Találkozunk jövőhéten.
A tömeg kis nyüzsgés után elindult. Melany
odajött hozzánk a nagyanyával.
- Honnan veszitek, hogy a Huge család
végrehajtott egy lehetetlen varázslatot? – kérdezte Monique.
Dylan előkapott egy könyvet és idézte azt a
mondatot, amit Julie olvasott fel nekünk a nagyanyja parancsára.
- Nem mondja ki nyíltan, de lehetséges. – túrt
bele vörösesbarna hajába Melany. – De szólok, nem nagyon szeretik a
látogatókat.
- Nem számít! Ez az egyetlen esélyünk.
- Rendben elvezetlek titeket oda. Honnan
jöttetek be?
- Washington
D.C. Nyugati kapu. - felelt Julie.
- Rendben. Majd
jelentkezem. – közölte a nagyanyjával. – Fogjátok meg a kezem.
Furán néztünk
rá, de megtettük amit kért és pillanatok múlva a temetőnél voltunk. Kimentünk a
kocsihoz és Melany beült a vezetőülésbe. Elmentünk hozzá, ott lefürödtünk,
ettünk és aludtunk.
Délután, amikor
felkeltünk elkészültünk, ettünk és kocsiba vágódtunk. Kiderült, hogy nem messze
éldegélt tőlünk inkognitóban a család. Miután megérkeztünk egy nagy családi
házhoz Melany elköszönt és sok szerencsét kívánt. Nagy léptekkel haladtunk a
bejárathoz és becsengettünk. Semmi reakció. Még kétszer csengettünk, majd úgy
határoztuk nincs itthon senki, szóval várunk. Visszaszálltunk a kocsiba és 2-3
óra múlva álomba szenderültünk, mert nem volt mozgás. Arra keltem, hogy Dylan
rángatja a vállam.
- Valaki jött! –
ébresztett fel mindkettőnket. – Mozgás! – és nagy lendülettel kiszálltunk a
kocsiból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése