Ez még csak a kezdet/17. Rész

Üdv emberek! Megérkezett az új rész. Igazából azért hoztam ilyen sokára, mert a fejlécet vártam de szerintem megérte az új design-re várni. A fejlécet és a háttért Cheryl Shine-nak köszönhetem, a betű és egyébszíneket pedig a drága Nikol-nak. Nem húzom tovább az időt, jó olvasást! 

Xoxo.: Elmira

17. Rész

*Liam szemszög*

Miután a farkasok elengedtek minket oda szaladtunk és földet dobáltunk a testére, hátha eltudnánk oltani, de nem sikerült még nagyobb lett a tűz. Az arcán fájdalom tükröződött egy ideiig, majd semmilyen érzelmet nem mutatott. Meghalt… Meghalt! Basszus meghalt!!!

- Ariana! – nyögtem, miközben küszködtem a könnyeimmel.

- Úristen! – szörnyülködött könnyekkel a szemében Dylan.

- Mit tettél?! – horkant fel Lola. – Azt hittem, hogy kell a teste!

- Halottan többet ér nekem. – nevetett.

Elly hátrébb lépet, majd valamit motyogott az orra alatt és Ariana teste felé intett.

- Még találkozunk! – mondta, majd hirtelen eltűnt.

Miután elment Ariana teste már nem égett tovább. Gyorsan megvizsgáltam az életjeleit, még reménykedtem de mind hiába. Még én sem hittem el, hogy élhet. Iszonyatos sírásba kezdtem fiú létemre és rá borultam a halott szerelmem testére. Közben Lola odasétált Roxan maradványaihoz és ő pedig őt siratta. Dylan ez idő alatt felhívta az apját és elmondta nagyvonalakban a történteket. 5 perc múlva a bulinak véget vetett a rendőrség és megindultak felénk. Ariana apja sírva borult a kislányához és folyton azt kérdezgette, hogy mi történt. Nem sok mindent tudtunk mondani. Farkas támadás. Elvégre ő is megvolt harapva és miután Elly elment egy szép méretes sebet hagyott a lány testén azért, hogy az higgyék ez volt a halál oka. A tűz, ami elégette nem is látszik. A bőre nem lett kormos, ugyanolyan hófehér volt mint mindig csak itt-ott szennyezte be a vér. A saját vére. A zsarukban felmerült a kérdés, ha őket megölték velünk miért nem végeztek?! A választ persze Dylan adta, akinek ilyenkor is forgott az agya. Azt mondta, hogy mert megszólalt a telefonja és megijedtek majd elszaladtak. Igazi csodának könyvelték el a túlélésünk. Miután Ariana testét és Roxan maradványát körül rajzolták és lefotózták megérkezett hozzánk a mentő. Életet ugyan már nem tudtak menteni, de a testeket nekik kell elszállítani. Először Arianát, majd Roxant rakták bele egy hullazsákba és elindultak velük a kocsihoz. Minekünk is menni kellett mivel le kell kezelni a harapásokat, mert akár veszetek is lehetek és azért elég komoly trauma ért minket. Addigra sikerült annyira megnyugodnom, hogy nem úgy sírtam mint egy ötéves csak mint egy átlag ember, aki elveszített valami számára fontosat. A mellettem sétáló Dylan és Lola egyaránt könnyezett. Mögöttünk pedig Ariana apja és Dylan apja sétált. Az utóbbi próbálta vigasztalni a munkatársát kisebb sikerrel.

Amikor kiértünk az erdőből a buli helyszínére még sokan voltak ott. A húgom és a barátom a tömegben rohangált és minket kereset, majd meglátott az elkerített részen. Azután már csak Arianát kereste mellettem, de hiába. A tekintete belefúródott az enyémbe és rögtön leesett neki, hogy az egyik zsákban ő van. Az emberek égető pillantásokat vetettek ránk és a ruhánkra, ami tiszta vér volt. A saját vérünk áztatta. Saraht egy ideig Harry vigasztalta, majd ideakart jönni hozzám de a rendőrök megállították.

- Engedjen be ő a bátyám. – próbált átjutni sírva.

- Engedje el! – a rendőr a főnökére nézett, aki bólintott majd a húgom bejött és megölelt.

- Mi történt? – sírt a vállamon. Életemben nem hallottam még így sírni.

- Majd később elmondom. – simogattam a fejét.

- És miért vagy tiszta vér? Ez a te véred? – nézett rá a pólómra.

- Igen. – hirtelen elkerekedett a szeme és felrántotta a felsőm.

Azonnal ránk szegeződött az összes szempár és a harapást nézték a nyakam körül. Mindenki szörnyülködött és azt kérdezték, hogy mi történt. Közben megérkezett egy másik mentő és az erdőből egy járőr lépett ki és valakit cipelt. Ahogy közelebb ért a mentősök megindultak felé egy hordággyal, amire rá fektették és a defibrillátorért nyúltak. A lány nem adott életjelet. Két ütés után ismét rendesen volt pulzusa és elindultak vele a kocsihoz. Csak amikor felrakták akkor láttam meg, hogy a lány Dina volt. A rendőr főnök vagyis a seriff azonnal kérdezte, hogy velünk volt-e, mire azt mondtuk hogy nem. Felrakták a kocsira, majd beültetek miket hozzá. A másik kocsiba Ariana apja ült. Az alapból kétórás út D.C. –be most jóval rövidebb volt mivel szirénázva mentünk végig.

A kórházba beérve Arianát és Roxant a hűtőkhöz vitték, minket pedig leültettek a folyosóra és azt mondták várjunk. Nem sokkal később a többi szülő is megérkezett. Ariana anyukája, aki zokogva megölelte Dylant, majd elindult a hűtőkhöz. Lola anyukája, aki amint meglátta, hogy nem az ő lányát rakták lélegeztetőre megnyugodott. Az én anyám, aki amint megbizonyosodott róla, hogy megvan minden végtagom a közelembe engedte a húgom is és megöleltek. Dina anyja is betipegett a tűsarkújába és a recepcióhoz vette az irányt, hogy megtudja hova vitték a lányát. Roxan szüleit nem ismerem, szóval nem tudom, hogy jöttek-e.

Párperc múlva jött egy orvos, aki egyesével behívott minket és megvizsgált. Lefertőtlenítette a sebet, kaptunk tetanuszt, megnézte az élet reakciónkat, majd megállapította, hogy a seben, az ijedtségen és a lelki traumán kívül nincsen semmi bajunk. Az ápolásunkat illetően annyit mondott, hogy fertőtlenítsük a sebet, kötözzük át és járjunk el pszichológushoz. Épp Dylan jött ki a szobából, amikor megérkezett az apja. Azt mondta, hogy ezután a rendőrőrsre kell mennünk, hogy felvegyék a vallomásunk. Csoportosan megérkeztünk és vártuk, hogy végelegyen. A rendőrök minden részletre kíváncsiak voltak, de nem mondhattam el mindent. Így amikor zavarban voltam, annyit ismételgettem, hogy olyan gyorsan történt minden. Bár az ügyet nem gyilkosságként kezelték, attól ugyanúgy minden részletre kíváncsiak voltak. Dylan apja igazán megértő volt és nem gyötört minket agyon. Miután felvették a vallomásunk haza mentünk. A szobámba zárkóztam és nem voltam hajlandó bárkivel is beszélni. Sarah szintén így tett. Átsírtuk az éjszakát.

***

Másnap anyám elment a barátnőjéhez, Ariana anyukájához hogy egy kicsit megvigasztalja. Miután hazajött az ajtónk előtt állva közölt pár információt. Például a temetés időpontját, a koszorúrendelést és hogy a másik kislánynak (Roxannak) nem kell elmennem a temetésére megbeszélték Maryvel (Ariana anyjával), hogy majd küldenek koszorút a nevünkben. Dylan dolgait is Mary intézte, mert az apja soha nem igazán értett ezekhez a dolgokhoz. A temetés egy hét múlva lesz, mert még vizsgálgatják a testeket és elég sok dolgot kell elintézni egy ilyen „ünnepélyhez”. A két temetést külön napon tartják. Roxané csütörtökön lesz, és hamvasztják. Míg Arianáé pénteken lesz és temetik.

*1 hét múlva*

Úgy éreztem iszonyatosan lassan telt az idő. Az egész hetem némán telt a szobámba, ahol már tengernyit sírtam. Egyszerűen nem tudtam elfogadni a történteket. Már kétszer voltam a pszichológusnál, de még egyszer sem beszéltem vele. Nem tudom, hogy a többiek, hogy viszonyulnak a dologhoz csak Dylanről tudok ezt azt. Az összes eddigi nyomozását megfogta és elásta a kertbe egy nem megjelölt helyre és abbahagyta. Belevetette magát a könyvek világába és csak olvas. A kezében gyógyászati, pszichológiai, mágikus könyvek kerülnek, ami a mágia létezését vagy nem létezését bizonyítja és egyéb könyvek. Magát okolja Ariana halála miatt, mert azt hiszi nem tudott eleget, hogy nem volt elég okos, ahhoz hogy megvédje/megmentse, de ez nem igaz. Nem ő tehet róla, nem is én, és nem is Lola. Egyedül Elly Kedward tehet róla.

*A temetésen*

Elég korán értünk oda, de már így is nagyon sokan voltak. Rendőrök, mentősök, tűzoltók, kollégák, iskolatársak, barátok és családtagok. Anyám belém karolt, a húgom apámba és elindultunk a ravatalhoz, ahol ácsorgott a család Dylanel és az apjával kiegészülve. Részvétet kívántunk és oda merészkedtünk a koporsóhoz, ami nyitott volt. Sarah lába megcsuklott alatta és apa tartotta meg én meg közelebb léptem Arianához és megfogtam a kezét. Miért nem mondtam el neki, hogy mennyire szeretem?! Már túl késő mindenhez! A lány, akit a világon mindennél jobban szerettem meghalt. Fáj beismernem. Egész héten halogattam, és úgy tettem, mintha nem lenne igaz, de az volt. A koporsó és a benne fekvő lány látványa bebizonyította, hogy igaz volt. Valóban megtörtént! A könnyeim elkezdtek potyogni és Ariana hideg élettelen kezét áztatták. Anyám rögtön simogatni kezdte a hátam és a barátnőjére nézett, aki felénk vetette a pillantását.

- Még most is olyan gyönyörű! – mondtam és próbáltam elnyelni a könnyeim.

Marynek a mondatom hallatán legördült egy könnycsepp az arcán majd odajött, hozzám és megölelt.

- Te tényleg nagyon szerethetted. – suttogta a fülembe. – De ő már egy jobb helyen van. Leszel még szerelmes. Találsz majd magadnak egy gyönyörű lányt akit majd elveszel és gyermekeitek lesznek és…

- Soha nem találok olyat mint ő. – Mary lélegzette egy pillanatra elakadt, majd válaszolt.

- Nem. Valóban nem. Nincs még egy olyan lány, mint ő volt.

Anyám a barátnője vállára rakta a kezét jelezve, hogy több ember is vár még rá, majd belém karolt és odamentünk apámhoz és a sírdogáló húgomhoz, aki addigra már Harryn támaszkodott. Nem sokkal később Lolát láttam meg a Black családnál részvétet kívánt és megölelte a családtagokat. Őt követően Christofer és a családja jelent meg, ők is hasonlóan cselekedtek és elsétáltak a koporsóig, ahol Christofer végigsimított Ariana karján, majd kerestek egy helyet és megálltak. Fél óra múlva megérkezett a pap és belekezdett a szertartásba, ami körülbelül egy órán át tartott. A szertartás végén a koporsót becsukták és utolsó útjára kísértük el Arianát. A hosszú sor sétált a fekete hosszú autó után, majd amikor megérkeztünk körbeálltuk a kiásott gödröt. Arianát belehelyezték és elsőnek a családtagok, majd a többi ember aki akart virágot és földet dobált a koporsóra. A szél közben a nyári évszakhoz képest nagyon erősen fújt. Egész nap ilyen borzasztó idő volt, majd miután betemették a koporsót és köré helyezték a koszorút elkezdett csöpögni az eső. Felnéztem az égre, ami a szürke szín helyett kékben pompázott. Ma olyan kék volt, mint Ariana szeme, vagy csak én láttam bele. Elindultak az emberek a kocsijukhoz, vagy éppen gyalog haza. Az idő csak azt várta meg, hogy kiérjünk a temetőből akkor aztán irgalmatlanul szakadni kezdett. A húgom megállt a kocsi mellett és sírva felnézett az égre.

- Még az ég is sír Ariana elvesztése miatt. – bármennyire hülyeségnek tartottam ezt a mondatott a szememből kigördült egy könnycsepp.

- Szálljatok be! – mondta apa.

- A végén még megfáztok. – tette hozzá kedvesen anya és egy szúrós pillantást vetett apára.

Beszálltunk a kocsiba és ezután a halotti torra igyekeztünk a Black házba. A vendégek mind feketében voltak, itt-ott szaladgált egy-két kisgyerek, de inkább csak tinikből és felnőttekből állt a vendégsereg. Rengetegen jöttek el a sulinkból. Tanárok, akik mind szörnyülködtek az eseten, főleg a biológia tanár, aki minden részletet tudott és a diákok, akik ismerték vagy szerették Arianát. A népség többsége a nappaliban volt, mert ott volt felállítva az oltár. Középen Ariana egyik nagyon jól sikerült képével. Leültem a kanapéra és csak néztem. Nem tudom mennyi időt tölthettem előtte, egyszer csak arra lettem figyelmes hogy egy nő mellettem ül és hozzám beszél.

- Elnézést! Megismételné, amit mondott?

- Csak azt mondtam, hogy szörnyű ami vele történt. Milyen fiatal volt még, és milyen szép.

A szavak amik elhagyták a száját mind igaz volt, de még helyeselni sem tudtam annyira megviselt az elvesztése.

- Jól vagy? – nézett rám fürkésző tekintettel.

Ahogy rám nézet olyan érzésem támadt, mintha ismerném. Nem tudtam megmagyarázni, de nagyon hasonlított valakire.

- Ki maga? – fordultam felé, hogy tudja a teljes figyelmem az övé.

- Azt most még nem fontos tudnod. – nyomot a kezembe egy papírt. - Gyere el erre a címre reggel 9 kor.

Ezután felállt és a fülembe súgta „Ez még csak a kezdet Liam” majd eltűnt. Hiába kutattam át az egész házat, nem találtam. Még Ariana szobájában is voltam, pontosabban most ott vagyok. Mit jelenthet ez az egész? És honnan ismer? Merültek fel bennem azonnal a kérdések, majd egyedül maradtam velük Ariana szobájában és a kezemben szorongatott papírt szuggeráltam, amin ez állt: „Lake Side Dr 5. Egyedül gyere!”