2015. február 7., szombat

A Huge család/20. Rész

Sziasztok! Megjött a rész. Sajnálom, hogy olyan sokat kellett rá várnotok. 
Jó olvasást kívánok! 

Xoxo.: Elmira




20. Rész

*Julie szemszög*
 A kocsiból nem sikerült túl halkan kiszállni. Amint az ajtó csapódott egy kéz volt a derekamon és a számon. Erős karjával neki nyomott az autónak, így nem látszódtam ki.
- Mi járatban fiúk? – kérdezte a fiúkkal szemben egy pasas.
- Ki vagy? – kérdezte Dylan.
- Az nagyobb kérdés, hogy ti kik vagytok! – haboztak a válaszadással.
- Válaszoljatok, különben a kis barátnőtöknek annyi! – mondta a srác, aki engem tartott.
Aha, szóval túszdrámát akar játszani… de jó…
- Oké, nyugi! A nevem Dylan Roden, ő mellettem Liam Payne, a lány pedig Julie Leaves.
- Engedd el! Anya nem örülne, ha kárt tennél benne. Ő a család barátja, vagyis inkább a nagyszülei. Sajnálom a nem túl kellemes fogadtatást, de óvatosnak kell lennünk. A nevem Dante ő pedig az öcsém Daren. Gyertek, inkább bent folytassuk!
Dante az ajtóhoz lépet, elmormolt egy igét, majd kinyitotta az ajtót. Egy mozdulattal behívott minket, majd amikor beértünk a nappaliba szembefordult velünk.
- Szóval mit is akartok? – ült le Dante.
- A családfővel szeretnénk beszélni. – jelentettem ki.
- Nem vagyunk elég jók nektek? – kérdezte pimasz vigyorral az arcán Daren.
- Szó sincs róla! Csak gondolom, nem te hozod a döntéseket a családban és egy nálad sokkal tapasztaltabb mágusra van szükség. – feleltem a kérdésre és Dante jót nevetett az öccse reakcióján. Úgy látszik meglepődött.
- Gyertek utánam! – nevetett még mindig Dante.
Elvitt minket egy dolgozószobába, ahol csak rákoppantott az ajtóra és bement, mi pedig utána.
- Üdvözöllek titeket szerény hajlékunkban! – szólalt meg egy kedves hang egy asztal mögül. – Ideiglenesen én vagyok a Huge család feje. A férjem utazgat. – mosolygott kedvesen és végigmért minket. – Julie drágám! Mit küldött nekem a nagymamád?
Egy pillanatra leblokkoltam, majd előkaptam a levelet, amit a nagymamám adott és át adtam a címzettnek. Pillanatok alatt elolvasta, a levelet lerakta, majd felnézett.
- Sajnálom a veszteségeteket! Iszonyatos lehetett mindezt átélni. – nézett a fiúkra. – És persze egy testvért eltemetni is szörnyű. – nézett rám. – Mit vártok tőlem? – kínált helyet nekünk.
- Egy varázslatért jöttünk ide.
- És egy végrehajtóért. – szólt közbe Dylan.
- Miféle varázslatért? Tán csak nem feltámasztóért? – emelkedett meg a székben. – Hisz az lehetetlen! Hogy gondoltátok, hogy…
- Kérem asszonyom! Nem a semmiért tettük meg ezt az utat és nem hiú ábrándokat kergetünk. Tudjuk, hogy végre lehet hajtani azt a varázslatot és azt is, hogy ebben a családban már két embernek is sikerült. Két bizonyos Dante Huge-nak. Idősebb és fiatalabb. Így sem rémlik? – kérdezte csípősen Dylan.
- Jól felkészültetek az már egyszer biztos.
- A férjem apja hajtotta végre a bűbájt, másodjára pedig a fiam.
Ránéztem Dante-ra, mert eszembe sem jutott hogy egy huszonéves srác hajtott volna végre ilyesmit, pláne hogy még ennél is fiatalabb volt.
- Hm? – mosolygott amint észrevette, hogy rá néztem.
- De már régen volt. – könyökölt az asztalra gondterhelten.
- Meg tudnád csinálni újra? – kérdezte Liam Dantet.
- Nem tudom. És ha meg is tudnám, a halottakat nem szabad feltámasztani. – nézett komoran, mintha a fény is kihunyt volna a szeméből.
A mögöttem álló Daren egyre feszültebb lett, szinte azt vártam mikor robban szét.
- De neki, még egyáltalán nem jött el az ideje! – mondta dühösen Liam.
- Hány embert is akartok feltámasztani? – kérdezte a fiúk anyja.
- Egy. Egy embert. – feleltem, mire mindenki rám nézet.
- Ha még egy boszorkányt akarnátok, az még talán elfogadható lenne. De egy embert?!
- A testvérem már felravatalozták és az őseinkkel van. Nincs szüksége újabb életre. Ha kapna azt is elpazarolná a hülyeségeivel. Nem érdemli meg! De ez a lány teljesen ártatlan! Annyi bűne van, hogy Elly hasonmása. Semmi több!
- Volt varázsereje? – fogta a nő gondolkodóra.
- Nem. Ezért a nagymamám úgy gondolta, nem kell vele foglalkoznia.
- Rosszul gondolta. Az igaz, hogy Elly-nek mindig is nagy varázsereje volt, de ha vissza akart volna térni egy olyan hasonmást választott volna, akinek van varázsereje. Tudod, hogy miért?
- Azért, hogy nagyobb legyen a hatalma. – válaszolt Dylan.
- Pontosan! Ezért is hitte azt a nagymamád, hogy nem kell a lányra figyelnie. De a helyzet az, hogy sok idő eltelt és ez idő alatt Ellynek úgy megnőtt a varázsereje, hogy nem férne bele egy olyan hasonmásba, akinek varázsereje van. Így a lány…
- Ariana. – mondta Liam.
- Így Ariana tökéletes préda volt.
- De hát akkor találkoztak először. Hogy történhetett minden ilyen gyorsan?!
- Nem biztos. Elly-nek nagyon sok embere volt régen. Lehet, hogy egy-kettő még a halálában is hű volt hozzá és felkeresték a hasonmásokat. Viszont ez többnyire a tanács feladata. Monique Nurse mostanában nem igazán látta el a főboszorkányi feladatait.
- Ezért cserélték le Melany-ra. – mondta Dylan.
- Lecserélték? Ha! Éppen ideje volt az a vén csoroszlya, már rég nem volt ereje teljében. Viszont meglep, hogy Melany lett az utódja. Sose felelt meg nagyanyja elvárásainak.
- Neki soha senki nem felelt meg. – válaszolt fapofával Dante.
- Mindegy váltsunk témát. – javasolta Daren és az anyjára nézett.
- Oké. Mindenki megvolt lepődve a gyűlésen a bejelentés hallatán?
- Igen. – felelte Liam.
- Viszont volt valaki, aki annyira nem. – mondta Dylan.
- Valóban? – húzta fel a szemöldökét.
- Aha. Vagyis szerintem. – vakarta meg a nyakát Dylan.
- Ki volt az? Ismeritek? – nézett rám.
- Azt hiszem Marlow a neve.
- Marlow?! Régen beszélték, hogy Elly kedvenc pincsije, de bizonyítani nem tudták így ejtették ellene a vádakat. Tanácstag viszont nem lehetne, mert gyanúba keveredett.
- Mégis az. – feleltem.
- Anya. Az ügyet elsikálták, hisz Monique-nak volt a segédje így ez által őt is gyanúba keveredhetett volna.
- Ja, tényleg emlékszem! Még mondtad is, hogy bent maradhatott a tanácsban, de egy fokozattal lentebb léptették. Most már nem ér annyit a szava.
Értetlenül néztem Dante-ra. Hisz, hogy tudhat ennyit, ha nem járnak a gyűlésekre.
- Akkoriban még jártam gyűlésekre. – vont vállat.
- Szóval lehet, hogy ez a Marlow egy kém? – kérdezte Liam.
- Hm… Kémnek túl erős inkább csak egy besúgó. Egy kis pincsikutya. Egy senki. – felelte egyszerűen Daren.
- Vagy csak egy feláldozható gyalog. Nélküle nem indul el a játék, de nincs nagy jelentősége, ha kihull. – gondolkodott Dylan. – Akár az elején.
- De nem hullott ki. – mondta Daren.
- Elég jól játszik. – felelte Dante.
- Nem. Elly nagyon jól keveri a lapokat, mindig is jó volt benne. Marlow-nak csak annyi dolga van, hogy mindent úgy csinál, ahogy mondják neki. - mondta a fiúk anyja.
- De bizonyíték megint nincs rá. – bosszankodott Dante.
- Ez érdekesen hangzik. – húzta ferde mosolyra a száját Daren.
- Rendben! Segítünk nektek! – állt fel Dante. – Én és az öcsém. – nézett rá az anyjára, aki csak bólintott. – Viszont szükségem lesz a varázslathoz valamire… valamire, ami nem fog tetszeni.
- Mi volna az? – kérdeztem.
- Egy feláldozható gyalog. – kerekedett ki a szemünk.
- Emberi áldozat kell a bűbájhoz? – szólaltam meg remegő hangon.
- Miért mit gondoltál tündérkém, hogy majd csak suhint egyet a kezével, elmond két sort és már él is a kiscsaj? – kérdezte Daren és egyre csökkentette a távolságot kettőnk között.
A szavai hallatán megremegtem. Az ilyesfajta varázslás bűn. Az emberáldozás bűn. Nem mi döntjük el, hogy ki él és ki hal meg. Mi bűnt követünk el, ha visszahozzuk Arianát.
- Még mindig akarjátok? – kérdezte Dante és rám nézett.
Meglátta a kétségeket a szememben. Nem akarok feláldozni valakit, aki még kitudja, milyen sokáig élhetne. És ha lenne merszem megtenni, kit választanék? Senki nem fog csak úgy felkínálkozni. Senki! A rohadt életbe!
- Még jó hogy! – vágta rá Dylan. - Bármilyen ember jó? Mágus is?
- Igen. – furcsállta Dante. – Kire gondoltál?
- Ellynek biztos nem csak egy pincsikutyája van, nem igaz? A gonosz mágusok pedig, ha nagy a lajstromuk úgy is halálbüntetést kapnak.
Én még mindig szótlanul, leblokkolva álltam. Egyfolytában csak az járt a fejemben. Kik vagyunk mi, hogy eldönthessük, hogy ki hal meg és ki él?
- Baj van? – kérdezte a nő tőlem.
- Nem fűlik a fogad hozzá? – kérdezte Daren. – Pedig Dylan ötlete nem is rossz. Még el is tudnánk sikálni.
A szemem kitágult és hirtelen megállt a remegésem.
- Kik vagyunk mi, hogy eldöntsük, ki élhet és halhat? – tettem fel a fejemben burjánzó kérdést.
- A kérdésed teljesen jogos. – felelte a nő. – De ha Elly megkapja azt a testet mérhetetlenül nagy pusztításba kezd. Uralni akarja majd a világot és azzal az erővel képes is lesz.
- Akkor el kell pusztítani őt… vagy a testet. – álltam még mindig olyan merev állapotban.
- Szép! Milyen kis gyáva vagy! Eljöttél velük, csak azért, hogy a pofájukba vágd nem lehet visszahozni a kiscsajt azért mert te berezeltél?! – emelte fel a fejem Daren és a srácok felé fordította.
Azt a tekintetet nem tudnám leírni. Olyan megvetés és csalódottság volt benne… Bennem csalódtak.
- Mondhatom szép kis ember vagy te. Előkészíted a levest, majd mielőtt más befejezhetné, beleköpsz?! – húzta fel a szemöldökét.
A szavaitól megremegtem. Tudtam, hogy igaza van. Hogy kiszúrok a srácokkal… de ha meg teszem, nem tudok majd tükörbe nézni.
- És így menne? – suttogta halkan Daren hogy csak én halljam, majd oldalra fordította a fejét.
- Hogy mi? – néztem rá. Bele lát a fejembe?
- Bele ám! – mondta és gonosz mosolyra húzta a száját.
 Minden gondolatomat hallotta eddig. Mindent! Azt a rohadt! Hogy képes erre? Hogy lehet? Semmi baj ne gondolj semmire! Ne gondolj semmire! A rohadt életbe nem olyan könnyű ez! A francba! Rendben! Csak nyugi! Néz a szép szemeibe! Akarom mondani a szemeibe!
- Daren elég volt! Hagyd! – mondta Dante, mivel ő nem tudott a kettőnk halk kommunikációjáról, azt hitte hogy amit Daren mondott azt azért mondta amit előtte mondott. De nem azért mondta, hanem mert a gondolataimhoz beszélt.
Daren felnevetett úgy látszik szórakoztatom és látszólag nem nagyon törődik a bátyával.
- Daren! – szólította meg az öccsét.
- Oké-oké. – lépett hátrébb, majd alig észrevehetően rám kacsintott.
- Most pihenjetek le! Holnap megbeszéljük, hogy mi legyen. Addig pedig Julie eldönti, hogy segít-e vagy sem. – mondta diplomatikusan a nő.
Kimentünk a szobából, majd Dante elvezetett minket két szobába, ahol aludhatunk. Az egyik az enyém a másik a fiúké. Dante ott hagyott minket, majd Liam bement a szobába. Én is így tettem volna, de Dylan megfogta a csuklóm.
- Figyelj én… - kezdtem bele, de elhallgattatott.
- Nem! Te figyelj! Nagyon sokat segítettél már eddig is. Semmi szükség arra, hogy olyat tegyél ami ellenkezik a nézeteiddel. Oké? – nézett komolyan. – Hm?
Válaszul csak bólintottam és miután elengedett bementem a szobába, becsuktam az ajtót és nekidőltem.
- Neked ez így megfelel? – hallottam meg egy hangot a fejemben. – Tényleg képes lennél őket cserbenhagyni?
- Daren?
- Válaszolj! Képes lennél rá? – váltott erősebb hangvételre.
- Nem tudom. – fogtam meg a fejem.
- A hátralévő életedet úgy kéne töltened, hogy mindennap tükörbe nézel és azt mondod volt rá alkalmam megmenteni egy életet, de nem tettem meg. Ez így neked jó lesz?
- Egyet kifelejtesz! Ha ez megtörténik, akkor valaki meghal! Jól gondolkozom! Nincs jogom, nincs jogunk eldönteni, hogy ki élhet!!
- Nincs?! Akkor a húgoddal mit művelsz?! Van rá esély, hogy ő is visszajöjjön, de te nemet mondtál. Sőt lehülyézted és azt mondtad nem érdemli meg. Itt akkor mit csináltál, ha nem eldöntötted, hogy élhet-e?
- Hogy mi? – kerekedett el a szemem. – Az más!
- Mivel másabb?
- Már meghalt! Felszenteltük, és az ereje eltűnt. Már nem lenne boszorkány, ha visszajönne.
- De akkor is élne! Olyan hülyén gondolkozol.
- Nem! A feláldozott embereket is szereti valaki! Nem veszíthetik el azért, hogy más visszakapjon valamit. Ez nem helyes!
- Az Elly pincsiknek nincsenek családjuk. Megtiltotta nekik, hogy legyen, mert akkor nem olyan hatékonyak. Félnek a bosszútól, félnek, hogy a családjukat bántanák. Ezért nincs nekik.
- De akkor is!
- Nincs de akkor is! Gondolkodj már! És tedd félre a hülyeségeid! Amúgy sem te hajtod végre a bűbájt, ezáltal az áldozás sem a te feladatod lenne. – egyre hangosabban beszélt.
- De akkor Dante lesz a bűnös! Őt fogják megbüntetni érte! A pokolra kerül!
- A poklot már megjárta!! Had döntse már el, hogy mit csinál meg és mit nem!
A hangok olyan hangosak lettek a fejemben, hogy már nem voltam képes elviselni. Az ajtónak dőltem, lecsúsztam, majd mint egy rongybaba elengedtem magam. Nem éreztem semmit. Daren abban a pillanatban előttem termet és megérintette a fejem. Mintha minden helyreállt volna nem éreztem a teltséget a hangoktól. Többé nem fájt a fejem. Amint tudtam mozogni, megragadtam a kezét, amit a fejemen tartott.
- Sajnálom! Nagyon kiakadtál azért történt.
- Miattad akadtam ki! – válaszoltam felhevülten.
- Tudom. Nyugodj meg!
- Tudod mitől lesz valaki még dühösebb? Ha azt mondják neki, hogy nyugodjon meg! – szinte ordítottam vele.
- Térj már észhez! Mi van veled? Azt hittem ennél nagyobb a lelkierőd. – fogta meg a két karom.
A mondata valahogy belém hatolt és átjárta a testem. Ahol megérintett pedig bizsergett a bőröm. Szinte éreztem az erejét. Hatalmas.
- Miért törődsz velem ennyit? – kérdeztem, majdnem hogy kétségbeesve.
- Nem tudom. Egyszerűen csak csinálom.
- Csak csinálod? Gyötörsz engem a törődéseddel.
- De így tanulod meg, hogy mi a helyes. – nézett a szemembe.
Olyan erősen szuggeráltam a szemét, majd hirtelen váltás után a száját hogy biztos vagyok benne, hogy észrevette.
- Mit szeretnél? – kérdezte kaján vigyorral.
- Semmit. – mondtam, de csak egy pillanatra vettem le a szájáról a szemem.
- Tényleg? – húzta szélesebb mosolyra ajkait. – Nekem nem úgy látszik. Nem vagy elég bátor hozzá? Vagy csak túl büszke vagy?! Igen ez lesz az. – mosolygott.
- Nem tűröm, hogy gúnyt űzz belőlem! – háborodtam fel és ellöktem a kezét.
- De élvezed! Valld be! – mosolygott.
- Mit, hogy hallgatnom kell a hülyeségeid?! – álltam fel.
- Egyáltalán nem hülyeségek. Nem szereted, ha kiismernek? – állt fel ő is.
- Mi van?! Nem ismertél ki!
- Nem?! Akkor miért vagy így kiakadva?! – húzta széles vigyorra a száját és csökkentette a köztünk lévő távolságot.
Azt hiszem ésszerűen reagáltam. Próbáltam növelni a köztünk lévő területet, de mögöttem már csak ajtó volt.
-  Nincs hova hátrálni? – mosolygott piszkosul szexin.
A válaszul csak nyeltem egy nagyot. Teljesen megmámorít. Nem hátrált meg. Kicsi lépésekben még mindig felém tart, majd egy utolsó lépéssel el is ért. A karját az ajtóra rakta, ezzel elzárva a menekülő utat előlem. A lélegzetem szabálytalanná vált, azt hiszem ő is észrevette. Az arca csökkentette a távolságot és lassan a szám felé haladt. Centik választották el a szánkat egymástól. Eleinte csak kihagytam egy-egy lélegzetvételt, de most teljesen felhagytam vele. A szívem pedig úgy dobogott, hogy szinte kitört a mellkasomból.
- Lélegezz Julie! – hajolt a fülemhez, majd a húsos ajkát a fülemen éreztem. – Bármennyire élvezem ezt a reakciót nem akarom, hogy megfulladj. – húzta félmosolyra a száját és hátrébb lépet.
- Ne játszadozz velem! – kiabáltam és hirtelen egy erőhullám hagyott el.
Az erőhullám letépte Darenről a fekete pólóját, ami olyan jól kiemelte szürkészöld szemét és tökéletesen passzolt a fekete hajához. A képet egyetlen egy tényező rontotta a baloldalt a mellkasán egy kereszt alakú heg virított.
- Kérlek Julie tartsd kordában az erőd, és ha leakarsz vetkőztetni ne a mágiáddal tedd. - kacsintott rám, de csak akkor vette észre, hogy mit is nézek valójában. – Régi sztori. – takarta el. – Mindenkinek meg van a maga keresztje. – mosolygott, de ez fájdalmas mosoly volt. – Mára ennyi elég is volt. – a fejemre tette a kezét, megsimogatott és eltűnt.

Mi történt vele? 

2 megjegyzés:

  1. Szia mikorra várható a folytatása? Nagyon tetszik a sztorid, izgalmas és egyedi! :)

    VálaszTörlés
  2. Névtelen7/14/2015

    Sziaaa! Nagyon tetszik a szorid ;)
    Mikor jön a kövi? ^-^
    Puszi: ~Luna~

    VálaszTörlés