A kirándulás/13. Rész

Bonsoir mindenkinek! Megérkezett a nagy világutazó alias én. :D Először is átvészeltem egy 18 órást buszutat, majd Németországban voltunk, utána Belgiumon haladtunk át, Fracniaországból átkompoztunk Angliába ott a szálláson amikor megérkeztünk majdnem eltévedtem (másnapra a nehéz bőröndtől bedurrant mindkét karom) minden reggel "hegyet másztam" , brightoni tengerparton megmentettem Nikolt egy sirály támadástól (Fish&Chips-et evett), később vissza csalagútoztam Franciaországba, ahol megkóstoltam egy-két péksütit, énekeltem Nikolal egy francia számot, miközben a Champs Élyées-en sétálgattunk, megáztunk az Eiffel toronynál és felmentünk a második szakaszáig gyalogosan majd lifftel a harmadikra az Eiffel toronyról ennyit mert megint dühös leszek :D. Összességében csodálatos volt az út és nagyon jól éreztük magunk. Most pedig itt az új rész! Remélem elnyeri a tetszésetek. Ne felejtsetek el nyomot hagyni magatok után. 

Xoxo.: Elmira

13. rész

*Ariana szemszög*

Pár nap telt el azóta, hogy kitálaltam apuéknak és az óta még inkább figyelnek rám. Vagy anyával töltöm az egész napot vagy apával és Dylanel. Igen, ha a kapitányságon vagyok valamilyen csoda folytán ő is ott van mindig. Chrissel csak egy-egy mondatot beszéltek esténként. Úgy látszik elfogadta, hogy egy kicsit egyedül szeretnék lenni. Habár az elején még egyszer-kétszer átjött, amolyan meglepetés formájában, de mivel nem voltam jó társaság rám hagyta és elfogadta. Viszont tovább nem tudom kerülni az embereket, ugyanis ma lesz a tanulmányi kirándulás a 10. és a 11. osztálynak. Vagyis Liam is ott lesz.

Letusoltam, felkaptam pár sportosabb cuccot ugyanis a kirándulás Kanadában lesz a Vancouver és a Capilano Nemzeti Parkban. A két helyet egy hatalmas híd köti össze. A híd maga 70m magasan van és 140m hosszú. Szóval nem lenne kellemes leesni. Egyébként 4607 km-re van tőlünk, ami 42 óra utazást jelent. Mivel ez elég hosszú van úgy, hogy este a buszon alszunk például ma, és ezen kívül két éjszakára van szállásunk foglalva. Az egyik odafelé a második napon, a másik pedig visszafele a negyedik napon. A második nap tartunk egy pár órás városnézést Minnesota állam fővárosában, Minneapolisban és ott lesz mindkét alakommal a szállásunk.

Miután megfésülködtem és fogat mostam lementem reggelizni. Mivel elégé ideges voltam csak egy almát tudtam magamba passzírozni, azt is nehezen. 5 perces szenvedés után felálltam és kidobtam a csutkát, majd a vállamra kaptam a táskám, amiben kaja, innivaló, rovarirtó, iránytű, zseblámpa, egy sokkoló, egy paprikaspray, esőkabát, 3 váltás ruha, egy cipő és egy kis neszeszer volt. Hát igen látszik, hogy nem én pakoltam be. Elköszöntem még anyától és apa felé vettem az irányt, mert elvisz a sulihoz. Mivel 5 percre van gyalogolni szerettem volna, de ő ragaszkodott az autós közlekedéshez. De ugye ez inkább azért volt, mert addig is rajtam tarthatta a szemét. Szóval az a rövid út csendben telt. 7:30 kor értünk oda és 8 kor indulunk. Kiszálltam az autóból és búcsúztam volna el a sofőrömtől, de ő is kiszállt.

- Apa! Mit csinálsz? – suttogtam.

- Hogy-hogy mit?

- Már mint, miért szálltál ki?

- Ja! Csak beszélni akarok a tanároddal.

- Melyikkel?

- Amelyik elvisz titeket.

- Apa! 6 tanár lesz velünk. Tudnak ránk vigyázni. Nem lesz semmi baj.

- Nem baj, én szeretnék az osztályfőnököddel beszélni.

- Rendben. – mondtam és intettem az említett személy felé.

Apa elindult az ofőhöz én pedig a kocsinak dőltem és vártam, hogy visszajöjjön. Láttam, hogy apu milyen buzgón magyaráz a tanárnak és mellette jól artikulál a kezével is. Fogalmam sem volt, hogy miről beszélnek egészen addig, amíg a tanár rám nem nézett az egyik mondat után.

- A fenébe! – nyöszörögtem halkan és a kocsi felé fordultam.

- Szia. – jött oda hozzám Dylan.

- Hali.

- Baj van?

- Á csak apa. – legyintettem.

Ezután az említett csatlakozott a köreinkhez.

- Na! Beszéltem az osztályfőnököddel. – jelentette be büszkén. – Amúgy szia Dylan.

- Jó reggelt! – köszönt.

- De miért kellett beszélni vele? – fordultam szenvedő arckifejezéssel az apám felé.

- Csak, hogy tudja a dolgokat körülötted.

- Ügye nem meséltél el neki mindent?! – kerekedett el a szemem.

- Dehogy! Csak a rosszulléteket mondtam.

- Apa!!

- Miket? – lepődött meg Dylan.

(Ja, igen ha még nem mondtam volna néha rám tör egy kis „rosszullét”. Ez konkrétan az, hogy fogom magam és egyszer csak kidőlök. Orvosnál nem voltunk vele, mert nem akartam elmenni.)

- Á, nem lényeges! – próbáltam menteni a menthetőt.

- Mostanában csak úgy összeesik. – köpte ki apa, mert Dylan egyfolytában szuggerálta.

- Nekem ezt miért nem mondtad?! – háborodott fel azonnal.

- Mert nem kellet még egy aggódó személy. Elég volt ő és anya. – mutattam apára.

- Mi az hogy ő?

- Jól van akkor apa.

- Azért. – könnyebbült meg. – Na úgy látom már biztos kezekben vagy… - intett Dylan felé. - …Szóval akkor én megyek is.

- Oké. – adtam neki egy puszit és már ment is.

Miután apa lelépett odajött hozzánk Lola és Ash. Hát igen, ők hárman az újdonsült legjobb barátaim. 7:50 volt, amikor megérkezett Chris. Odajött hozzám adott egy puszit az arcomra és odament egy csapat sráchoz. A srácokhoz később 3 lány is csatlakozott Amber, Ashley és Dina. Az utóbbi elég érdekesen méregette a barátom, de betudtam egy újabb hülye összeesküvés elméletnek. Igen, mostanában gyártottam már párat, amiket rendszerint megosztottam apával. A válasza általában az volt „Minden rendben van kislányom?” vagy a kedvencem „Befúj a hó?”. Hát igen, tolerálja a hülyeségeim. Szóval ennyit az összeesküvés elméleteimről. Mit is mondjak az örök késők most is elkéstek, és köztük volt Pezz, El és Sarah is. 8:10 volt amikor ideértek és miután felszálltak a buszra mentünk is. Két nagy busszal mentünk és természetesen én abban voltam, mint ők. De jó… Chris foglalt maga mellett helyet szóval én vele ültem. Már mentünk egy jó ideje, amikor arra lettem figyelmes, hogy valaki mellettem áll.

- Ariana! – egyenesedtem ki azonnal.

- Igen? – néztem elcsodálkozva a lányra, még a lélegzetem is elállt.

- Bocsánatot szeretnék kérni, amiért…

- Sarah… - fújtam ki a levegőt, ami felgyülemlett a tüdőmben. – Nem kell bocsánatot kérned.

- De kell! Borzasztóan viselkedtem veled!

- Nem viselkedtél velem sehogy. – nevettem fel kínosan.

- Látod! Ez a baj! Attól, mert nem jössz ki jól a bátyámmal, még nem kellett volna tudomást sem vennem a legjobb barátnőmről.

- De tudod, pont ez fájt benne a legjobban. Ha a legjobb barátnőm voltál, akkor miért nem szóltál hozzám?! Nem veled kaptam össze, hanem azzal a… - kerestem a megfelelő jelzőt Liamre, amikor Chris félbe szakított.

- Kiengedsz?

- Mert? – néztem rá kerek szemekkel.

- Beszéljétek csak meg nyugodtan, én addig hátra megyek.

- Ja, oké. – kiengedtem, bentebb ültem és Sarah leült az előző helyemre.

- Figyelj! Tudom, hogy úgy gondolod, hogy ellened cselekedtem azzal, hogy nem szóltam hozzád. De Liamhez sem szóltam.

- Hogy mi van? – vágtam értetlen fejet.

- Jól hallottad! Mivel nem akartam beleszólni a vitátokba egyikőtöknek sem adtam igazat és nem is szóltam hozzátok. Persze ezután rájöttem, hogy ez neked mennyire rossz és próbáltam helyrehozni. De nem azzal a módszerrel, amit az emberek a legkönnyebbnek találnak ebben a helyzetben, vagyis nem beszélni próbáltam veled, hanem megoldani a közted és Liam közötti vitát. De Liam addigra már annyit változott, hogy egyáltalán nem akart erről beszélni nekem, sőt semmilyen személyes dolgáról. Nagyon eltávolodtunk, pedig végig ott voltam vele. Most is ott vagyok és annyira rossz, ahogy látom mennyire nem önmaga már.

- És miért döntöttél úgy, hogy most ezeket elmondod nekem? – vágtam teljesen komoly arcot.

- Mert rájöttem egy kis segítséggel, hogy hol rontottam el.

- Na hol?

- Már a legeslegelején. Nem kellett volna elmondanom Liamnek, hogy tetszett neked. Ugyanis akkor lett valami „elültetve” a bátyám fejében. Azután pedig ott hibáztam, hogy a veszekedésetek után egyáltalán nem kerestem a társaságod és nem beszéltem veled. És tudom azzal nem tudom jóvátenni, hogy most ezt neked kiadom és nem is az a célom. Csak a bocsánatod akarom kérni, habár lehet, nem érdemlem meg. – nézett rám szomorú tekintettel.

Mérlegelni kezdtem magamban. Ha igaz, amit mondott és miért ne lenne igaz akkor igazából jó barátként helyre próbálta volna hozni az én hibámat. De emellett borzasztóan megbántott azzal, ahogy viselkedett közben velem. Mondhatnám úgy is, hogy csalódtam benne méghozzá nem is kicsit. De mégis csak kicsi korom óta ő a legjobb barátnőm.

- Megbocsátok. – adtam választ halkan a gondolatmenetem után.

- Juj! Ez az! – ugrott volna azonnal a nyakamba.

- De! – emeltem fel a mutató ujjam. – Nem foglalkozol többet a Liammel való „kapcsolatommal” és elfogadod az új legjobb barátaimat.

- Rendben. Úgy örülök, hogy nem haragszol. – ölelt meg. – És kik azok?

- Dylan, Lola és Ash.

- Okés. – mosolygott rám. – Amúgy Christoferrel és veled minden rendben?

- Őő… hát mostanában nem nagyon vagyunk együtt. Új baráti társaságot kereset.

- Ja azt látom, Dináékét.

- Hát igen. – néztünk egyszerre hátra a társaság felé.

Amikor odanéztünk Dina odahajolt a barátomhoz és súgott valamit a fülébe, amin Chris felnevetett, majd láttam, ahogy egyre lentebb halad Dina feje. Aha. Súgott valamit én naiv.

- Ugye nem épp a nyakát…

- Csókolgatja?! Ó, de! Még szép, hogy azt csinálja! – idegesítettem fel rögtön magam.

Rájöttem, hogy egy éjszakát mindenféleképpen vele kell még aludnom a buszon, szóval nem akartam jelenetet rendezni mindenki előtt. Próbáltam magam lenyugtatni, de már a világ is forgott velem.

- Sarah szólnál az osztályfőnöknek, hogy a következő benzinkúton álljunk meg?

- Persze, megyek.

Pár pillanat múlva visszajött az ofő kíséretében.

- Mi a baj? – érdeklődött a tanár.

- Csak egy kicsit szédülök.

- Értem. Szóltam már a sofőrnek. A következő pihenő 5 percre van, addig bírd ki.

- Próbálom.

Visszament a helyére én pedig ott maradtam a nagyon kíváncsi barátnőmmel. Mivel Dylan látta, ahogy az ofő ott volt nálunk gondolta, hogy valami baj van szóval odajött hozzánk.

- Mi történt?

- Nem nagydolog. Csak levegő kell. – mondtam levegőért kapkodva.

- Várj, mindjárt csinálok.

Felállt a kis emelvényre, amin az ülések voltak és megpróbálta kinyitni a tető ablakot, de nem sikerült.

- Le van csavarozva. – nézett rám kétségbeesve. – Nem baj. Akkor erősebbre állítjuk a légkondit. – beállította és mind a kettőt felém fordította. – Jobb már?

- Egy kicsit.

- Akkor jó. Mikor állunk meg legközelebb?

- 5 perc múlva. – válaszolt Sarah.

- Baj van? – jött oda Chris. A közelségétől pedig még inkább rám tört a légszomj, már annyira sem kaptam levegőt, mint eddig.

- Jól van, nincs semmi baj. – próbált nyugtatni Dylan. – Lélegezzünk együtt! Beszívjuk és kifújuk! Szép lassan.

- Ne-em megy!

- Megérkeztünk! – mondta az addig az utat figyelő Sarah.

- Mi van vele? – kérdezte aggódva Chris.

- Ha nem hátul enyelegtél volna, akkor tudnád! – teremtette le a barátnőm.

Még meg sem állt a busz, amikor Dylan felkapott a hátára és elindult a kijárat felé, majd mikor megállt azonnal leszállt velem és arrébb vitt a busztól. Mit is mondjak a leszállók legnagyobb látványossága voltam, de nem tudtam azzal foglalkozni, hogy vajon ki néz jelenleg. Lola utat tört hozzánk és előállt egy ötlettel.

- A múltkor azt olvastam, hogy ha ilyenkor megcsókolják, az embert az segít. Chris aktivizáld magad! – segélykérően Sarahra pillantottam ő pedig rögtön vette a lapot.

- Ez nem biztos, hogy működik mi van ha rosszabb lesz?! Valaki hozzon egy zacskót!

- Ariana! Figyelj rám! Csak rám! – beszélt hozzám Dylan. – Nincs semmi baj! Csak szép lassan lélegezz! Csináljuk együtt jó?

- Aha. – bólogattam.

- Te hülye vagy! Nem szül. – szólt valaki a körülöttem lévő emberek közül.

- Tudsz jobbat baromarcú?! Nem?! Akkor fogd be! És menjetek hátrébb, mert elszívjátok a levegőt! – Dylan olyan ideges volt, mint eddig még soha.

- Itt van a zacskó! – szaladt oda az ofő. Akkor ezek szerint azért ment el.

- Tessék! – adta a kezembe Sarah és elkezdtem azzal lélegezni.

A tanár elzavarta a bámészkodókat körülöttem, majd egy perc után rendbe jöttem. Lola és Sarah elvittek, hogy megmossam az arcom, majd amikor vissza értem már azon töprengtek az ott maradtak hogy mi válthatta ki.

- Ariana, jönnél egy picit? – kérdezte Dylan.

- Persze. – közelebb léptem, majd megfogta a karom és arrébb húzott.

- Nekem azt mondta apud, hogy elájulsz, nem pedig, hogy pánikrohamaid vannak.

- Mert eddig nem is volt! … Csak egy.

- És ezt miért nem mondtad el valakinek?

- Miért mondtam volna? Elmúlt.

- De ezek nem múlnak el csak úgy. Bármikor kiválthatja belőled valami. És ki kellett volna vizsgálni, hogy mi. De persze te most is olyan makacs vagy, hogy nem mondtad el senkinek, de még ha el is mondanád, akkor se mennél el orvoshoz, igaz?

- Teljesen igazad van. – ismertem be.

- Jaj, istenem olyan makacs vagy! Úgy aggódtam érted. – ölelt meg.

- Köszönöm, hogy aggódtál és hogy segítettél. – szorítottam magamhoz.

- De mi váltotta ki? – engedett el. – És ne mond, hogy nem tudod. Mert tudod!

- Chris. – haraptam a számra.

- Nem értem. – ráncolta össze a homlokát.

- Dina hátul kikezdett vele, ő pedig hagyta.

- Mi van?

- Aha. Láttam és Sarah is.

- Hú! És most mi lesz?

- Nem tudom. Azt sem tudom, hogy meddig bírok majd úgy tenni, mintha semmit sem láttam volna.

- Helyet cseréljek vele?

- Az feltűnő lenne, nem?

- De. – agyaltunk tovább a lehetőségeken, de semmi nem jutott az eszünkbe.

- Gyerekek indulunk! – szólt az egyik tanár és felbőgött a busz motorja.

Felszálltunk, majd helyet foglaltunk. Sajnos nem volt szerencsém, mivel Chris már ott ült.

- Jobban vagy? – érdeklődött amint leültem.

- Igen, szerencsére. – erőltettem magamra egy hamiskás mosolyt.

- Gyakran szokott ez előfordulni? – nézett egyenesen a szemembe és kerek, egyenes választ várt.

- Nem. Ez volt a második.

- Voltál vele…

- Orvosnál? – bólintott. – Dehogy! A szüleim sem tudják és nem is akarom. – néztem rá egy kissé fenyegetően.

- Oké vágom. Nem kell felnyársalni a tekinteteddel. – próbált viccelődni.

Én pedig nem tartottam viccesnek. Abszolút nem volt kedvem vele beszélgetni, nem hogy még röhögni. Ráadásul az volt benne a legrosszabb, hogy egyfolytában a nyakát néztem hátha találok valami árulkodó jelet, de vagy vigyázott, hogy ne legyen vagy pedig eltüntette. Ugyanis a plázapicsának tuti, hogy van fent valami rúzs a fején vagy, ha az nem akkor szájfény. Néztem jobbról, balról, de sehol egy rúzsfolt vagy egy csillogó folt. Pedig tudom, hogy mit láttam. Esküszöm kezdek teljesen bekattanni. Ezután már nem tudtam az idegbajaimmal foglalkozni, mivel beraktak egy filmet. A film után pedig elaludtam.