A kirándulás II. rész/14. Rész

Szép vasárnap délután! Minden rész elején szoktam általában a számat tépni, most ezt inkább kihagynám. Csak annyit, hogy ezt a részt nagyon jó volt megírni. Nem tudom miért, de jó volt. Ha ti is hasonló örömöt vagy esetleg szomorúságot éreznétek az olvasás alatt írjátok csak le komiba. Jó olvasást!

Xoxo.: Elmira

14. Rész

               

*Ariana szemszög*

Hajnalban még megálltunk egy benzinkútnál és olyan 15 perc múlva indultunk tovább. Olyan 4 óra múlva szintén megálltunk egynél és utána már percek kérdése volt, hogy mikor érünk be Minneapolisba. Az egész nap városnézéssel, múzeumokkal és hosszú sétákból állt. Délután 6 körül értünk oda a szállásunkhoz, ahol kipakoltuk a cuccainkat, majd a tanárok a szobaelosztást ismertették velünk. A kis szállásunk három személyes. Van egy francia ágy és fölötte egy emeletes ágy. Egyébként van benne egy csap, egy kisebb szekrény és egy tök klassz tv.

- 204-es szoba: Ariana Black, Lola Lockwood és Sarah Payne. Valaki jöjjön!

- Megyek! – kiáltott Lola és már ott is termet.

Elvette a tanártól a kódot, mivel azzal kell kinyitni a szobaajtónkat.

- Gyerekek! Ne felejtsétek este 10 után zárva lesz a kinti ajtó, és ha valaki „véletlenül” a másik oldalon maradt volna, a szobaajtókóddal betud jönni.

A bejelentés után megmarkoltuk a táskáinkat és egyenesen az épületbe vettük az irányt. Bent egy elég kacskaringós folyosón találtuk magunk, és mit mondjak a szobánk nem igazán van közel a kijárathoz. A közvetlenül mellettünk lévő szobába Dylan, Ash és egy harmadik srác volt. Velünk szemben Liam, Zayn és Harry volt. Mellettük Chris, és két srác. És természetesen a közelbe került a kis hercegnő is. De jó…

A szobába lepakoltuk a bőröndöket, mondjuk nem volt annyi hely mint ahogy azt gondoltuk, de azért elfértünk. Az elhelyezkedés után az ágy elosztást beszéltük meg. Lola alszik az emeleten, Sarah és én pedig a franciaágyon. Mondjuk az ágyakra nem panaszkodhatunk tényleg, kényelmesek, nagyok és még be is vannak vetve. Miután az elosztás is meglett összeszedtük a fürdős cuccunk és mentünk beállni a sorba. Mind a hárman olyan 1 óra alatt végeztünk. Ezután visszabotorkáltunk a szobánkig és nagy erőfeszítések árán bejutottunk. (Elfelejtettük a kódot. Upsz!) Elpakoltuk a holmikat, amiket elővettünk és bedőltünk az ágyba. Mivel még csak 8 órakörül lehetett bekapcsoltuk a tv-t, hátha van rajta valami jó. Találtunk egy igazán érdekes műsort, a címét nem tudnám megmondani de arról szólt, hogy egy történetet kétféle szemszögből mutattak be. (Egy pasi és egy nő.)

Nagyban nézzük a remek műsorunk, amikor kopogást hallunk. Gyors felpattantam és kinyitottam az ajtót. Kicsit sem lepődtem meg, amikor megláttam Dylant és Asht az ajtóban.

- Bejöhetünk? – nézett rám boci szemekkel Ash.

- Hoztatok valamit? – dőltem neki a falnak komoly tekintettel.

- Nem. – biggyesztette le a száját.

- Akkor nem! – vágtam rá egyből, majd miután majdnem rájuk csuktam az ajtót vissza kinyitottam és beengedtem őket rajta.

- Yes! – kiáltott Ash és bevágta a „győztem” pózát.

Miután bejöttek én visszamásztam Sarah mellé és mellém pedig Dylan feküdt. Ash pedig eközben odafent boldogította Lolát. Igen, kicsit sem túloztam amikor azt mondtam nagy az ágy. A kis egy személyes ágyon elfér két személy, mondjuk nem alvásra, de csak sima pihenésre lazán. A franciaágyon pedig, három személy szerintem simán tudna aludni. Már egy ideje néztük a tv-t amikor meguntam és Dylan felé fordultam.

- Ide feküdhetek? – néztem a szemeibe.

- Gyere. – emelte fel a karját és ráfeküdtem a mellkasára.

Ezután nem sokkal később már aludtam is. Nem tudom miért, de Dylan jelenléte mindig megnyugtatott. Szinte már olyan nekem, mintha a bátyám lenne. Őszintén? Örülnék is neki, ha ilyen tesóm lenne. Remélem ezzel ő is így van.

***

~Kop-kop~

Hallatszott a lassan már folyamatos ütem az ajtó felől. Épp csak kinyitottam a szemem, amikor Sarah ajtót nyitott.

- Ideadod a hosszabbítót? – szólalt meg az ismerős hang, amire próbáltam jobban elbújni Dylan mellkasába, ami természetesen lehetetlen volt.

- Aha, persze. De gyere be, mert felkelnek a fényre.

- Nem mondod, hogy ti már aludtatok.

- De, mi már aludtunk. – válaszolt Sarah miközben a táskájában kutatott.

- Komolyan ezek itt enyelegnek? – kérdezte Liam és egy kis kedvességet sem véltem felfedezni a hangjában.

- Mi? Nem! Ő Dylan. – hát igen teljesen ellepte a hajam, szóval nem nagyon látszott az arca.

- Aha. – mondta amolyan „mit érdekel engem” hangsúllyal.

- Tessék! – adta a kezébe.

- Kösz! – indult meg a testvére az ajtóhoz.

- Egyébként! Miért vagy vele még mindig ilyen bunkó?

- Nem tartozik rád. – ment volna ki, de Sarah megfogta a vállát.

- Tudod… ezzel még mindig többet ártasz magadnak, mint neki. És közben minden rosszért őt hibáztatod. A csajoknál is az volt a kifogás, hogy miatta nem kezdesz egy rendes kapcsolatot, de ez nem igaz! Egyszerűen csak gyenge vagy és nem teszel semmit! Gyáva vagy! – a monológja utolsó szakaszára Liam hátrafordult és a keze vele együtt mozgott.

Nagyon megijedtem, azt hittem megfogja ütni és egy határozott mozdulattal felakartam ülni, de valami megakadályozott. Lenéztem és megláttam Dylan kezét a vállamon. Lassan észrevétlenül felnéztem és láttam, hogy nyitva van a szeme, vagyis ő is hallott mindent.

- Maradj! – suttogott.

- Végeztél? – kérdezte Liam, miközben levette a húga kezét a válláról.

- Igen. – pár pillanatig még néztek egymás szemébe. Szinte vágni lehetett volna köztük a feszültséget.

- Aludj jól! – lépett ki az ajtón Liam.

Miután kiment, nem sokkal később hallatszott egy ajtócsukódás, majd Sarah kiment.

- Honnan tudtad, hogy nem fogja bántani? – súgtam oda Dylannek.

- Legyen bármilyen elborult is az elméje nem bántaná a húgát.

- Gondolod?

- Tudom. Ő nem olyan, csak próbál olyan lenni. Na mi szerintem megyünk vissza a szobánkba. – kikecmergett alólam és felkeltette az emeleten szundikáló Ash-t.

Majd csendben próbálták elhagyni a szobát, ugyanis az ajtóban találkoztak Sarahval.

- Gyere csak! – engedte be Dylan.

- Köszi. – bújt be az ajtón. - Hova mentek?

- Ja, csak vissza szobánkba.

- És mióta vagytok ébren? – fürkészte kíváncsi tekintettel.

- Amikor kimentél az ajtón akkor keltem fel és utána a mocorgásomra Ariana, majd felébresztettem Ash-t, hogy menjünk.

- Értem. – mosolyodott el Sarah.

- Akkor jó éjt nektek! – köszönt el Dylan, Ash pedig csak intett, mert álmos volt.

- Nektek is! – köszöntünk el egyszerre Sarahval, majd bebújt az ágyba és utána nem sokkal később aludtunk is.

*Másnap*

Olyan délig városnézés volt utána pedig megint mentünk tovább a busszal. Mondanom sem kell részemről nagyon csendben telt, mivel Chris mellett ültem. Az út elején egyszer kétszer próbált velem még beszélni, de utána rám hagyta. Úgy van vele, hogy majd elmondom, ha akarom. Én pedig nem akartam, viszont majd megőrjített az hogy úgy viselkedik velem, mintha minden rendben lenne és nem csalt volna meg.

***

Hosszas utazás után végre megérkeztünk a Vancouver-i Nemzeti Parkba, ahol majd a hídon megyünk át a Capilano-i N.P.-be. Mint már említettem a híd hatalmas. (70 m magasan van és 140 m hosszú) Mondjuk, szerencsémre nem vagyok tériszonyos, viszont ismerek egy embert, aki igen.

- Gyerekek pár perc múlva ott vagyunk a hídnál. Siessetek, mert nagy vihar lesz. Ne maradjon le senki!

- Ahj, ne már!! – kiáltott fel aggodalmasan a mellettem sétáló lány.

- Lola, ha ennyire tériszonyod van, akkor miért jöttél? – érdeklődött Ash.

- Ugyan, hát nélkülem unatkoztatok volna. – legyintett mosolyogva.

Valóban hamar oda is értünk és, mivel nem lesz egyszerű átküzdeni Lolát a másik oldalra utoljára akartunk menni. Eddig Chris és a haverjai voltak a sereghajtók, szóval Ash úgy gondolta odacsapódunk hozzájuk. Egész úton tette nekem Chris a gúnyos, bocsánat szerinte vicces megjegyzéseket és én pedig a híd utolsó pár méterénél megelégeltem.

- Jó! Most már lelehet szállni rólam! – ordítottam.

- Most mi a baj, csak vicceltem.

- Velem te ne viccelődj! – folytattam ugyanolyan hangvétellel.

- Jól van most már igazán elárulhatnád, hogy mi bajod mert elegem van a kedélyváltozásaidból! – emelte fel ő is a hangját.

- Hogy mi a bajom?! Hogy mi a bajom?! – nevettem a kérdésén, mint egy őrült. – Egyáltalán nem is sejted?

- Nem fogalmam sincs. Az út kezdette óta ilyen őrült vagy.

- Őrült?! – kaptam fel még jobban a vizet, ha ez egyáltalán lehetséges. – Igen is van okom ilyennek lenni!!

- Igen?! Mi?! – próbált túl ordítani.

- Az, hogy megcsaltál!! – nézett rám kerek szemekkel. – És ne próbáld védeni magad! Láttam, ott csókolgatott hátul!!

- Ki? – kérdezte Lola.

- Dina. – nyögte be Sarah.

- Dinával csalta meg?! – szörnyülködött el Lola, mire bólintott Sarah.

- Áruld el!! Mivel jobb, mint én?! – nem válaszolt Chris. – Mondjad!! Mivel jobb mint én?! – kezdett folyni a könnyem.

- Ariana. – nyúlt a karomért Chris.

- Ne! Ne érj hozzám! – csaptam el a kezét.

- Kérlek nyugodj meg! Majd később megbeszéljük. – lépett közelebb hozzám és megakarta érinteni a karom.

- Ne gyere közelebb! – kezdtem hátrálni, ő pedig egyre közelebb jött.

Egyre csak távolodtam, ami azt jelentette, hogy kiértem a híd oldalának a szélére, de mivel még mindig jött felém én hátrálni próbáltam. Ekkor egy nagy széllökés ért én pedig felnéztem az égre. Az egész feketébe borult, majd hirtelen egy csíkban világos lett. Villámlott, és mellette széllökések jöttek. A következő egy kicsit megmozdította a hidat, ami pont elég volt arra, hogy kibillenjek az egyensúlyomból és leessek. Zuhanás közben próbáltam megkapaszkodni az első tárgyba amit megláttam, az a korlát vas része volt.

- Ariana! – kiáltották.

Chris rögtön fel állt az első fokra és nyújtotta a kezét, de nem nyúltam érte.

- Mit csinálsz?! Fogd már meg! – ordított Chris piros fejjel.

- Nem! – ordítottam becsukott szemmel és közben lecsúszott az egyik kezem, mire Sarah felsikított.

- Valaki kérem segítsen!! – ordított torkaszakadtából Lola.

És ekkor a vancouveri oldalról egy csapat felénk kezdett el szaladni, úgy látszik nem mi voltunk az utolsók.

- Mi az? – halottam meg Harry hangját.

Sarah nem igazán tudott megszólalni, szóval csak felém mutogatott, mire a társaság meglepődött.

- Úristen! – jött volna oda azonnal Hazza, de valaki félrelökte.

A következő pillanatban egy barna hajú srác karja lógott felém, én pedig gondolkodás nélkül megfogtam. Igen az a srác Liam volt. Miután felhúzott megöleltem és utána jöttek oda a közben 'idegropiváváltozott' barátnőim. Miután megbizonyosodtak róla, hogy semmi bajom, karon ragadtak és a híd végéig szaladtunk. Ott leültettek a legközelebbi fatövébe és Lola elindult az idegvezetőhöz és a tanárhoz.

- Úgy megijesztettél! – hüledezett Sarah.

- Sajnálom. – vágtam szomorú fejet.

Közben pedig megérkeztek a felnőttek és a kíséretem is akik időközben lemaradtak. A túravezető ellátta a sebem ugyanis a zuhanásközben valami felhasította a combom és patakokban kezdett folyni a vérem. Na jó! Ez egy picit túlzás, de eléggé vérzett. A pasas egy vattát szorított a lábamra, és körbe nézett.

- Te! – mutatott rá a hozzám legközelebb álló személyre, vagyis Liamre. –Megkérhetnélek, hogy szorítsd ezt egy picit ide?

- Ő… persze. – leguggolt hozzám és át vette az eszközt.

Amikor hozzám ért a szívem hevesebben kezdett verni és szinte éreztem az egész testemben a véráramlást. A pasi pedig közben a pulzusom ellenőrizte.

- Látom még mindig a sokk hatása alatt vagy.

- Tessék? – értetlenkedtem.

- A szíved még mindig hevesen ver. – a mondatára az arcomon akaratlanul is megjelent egy kis pír.

Felnéztem és Sarah mosolygó arca tűnt fel először. Hát igen, szerintem csak őneki esett le a dolog. Ezután pedig ránéztem a reakciófelelősére, aki azt hiszem meglepődött valamin. Utána az idegenvezető felállt és adott Liamnek egy tiszta vattát és azt nyomta hozzám, a pasi pedig telefonált.

- Hello! Kéne egy busz a capilanoi oldalra a hídhoz, egészségügyi táskával. – Oké. – Visz hall. – Mindjárt itt lesznek. Tanárnő össze kéne szedni a diákokat. Jöjjenek ide.

- Rendben.

A tanár elindult a diákokhoz és felénk vezérelte őket.

- Mi történt? – hallottam meg egy halk mondatott és rá néztem Liamre.

- Ügyetlen vagyok. – hallgattam el a történet nagyját.

- És megkérdezzem, hogy miért nem fogtad meg a pasid kezét?

- Ne. Inkább ne. – mosolyodtam el.

- Ariana beszélhetnénk? – settenkedett hozzánk Chris.

- Nem igazán szeretnék. – néztem fel rá.

- Nem baj, akkor is meg kell beszélnünk! – mondta ellentmondást nem tűrő hangnemben.

- Akkor én megyek is. – állt fel Liam és a kezembe adta a vattát.

Miután elmentek mellőlünk az emberek és csak ketten maradtunk felálltam, hogy egy vonalba legyek Chrissel. Ezután belekezdett volna a mondandójába, de elfojtottam benne a szót.

- Ugye tudod, hogy ezt nem fogom megbocsátani neked Christofer?! – mondtam és egyenesen a szemébe néztem.

- Jó. Igazad van! Megcsaltalak… – fújta ki a levegőt. - … de Ariana, én nagyon sajnálom! Csak bántott, hogy ennyire eltávolodtunk egymástól és…

- És belesétáltál az első ember karjaiba, aki vevő volt rá. Vagyis Dináéba. – mondtam kicsit sem kímélve Chris érzéseit. – És tudod, az alatt az egy év alatt, amíg együtt voltunk én is voltam már zaklatott miattad, de egyszer sem kötöttem ki más ágyában! Főleg nem egy olyan emberében, akiről tudom, hogy a pasim utálja! – akadtam ki.

- De azért most elég hamar túltetted magad rajtam. Elvégre ha nem jövök tovább nézhetted volna őt, kalapáló szívvel. – pillanatok alatt leesett, hogy mire értette és a kezem felett átvettem az irányítást. Pofon vágtam. 

- Eszedbe se jusson engem magadhoz hasonlítani! – Christofer megragadta a karom és oda nyomot a fához, olyan erősen, hogy mozdulni sem tudtam.

A körülöttünk lévő emberek, szinte mind minket néztek és a barátaim már mozdultak felénk. Lehajtottam a fejem és kimondtam azt amit a szívem hajtogatott nekem, és legbelül Chrisnek is ezt sugallta a szíve.

- Christofer, köztünk vége. Szakítok veled! – suttogtam a fülébe és megeredtek a könnyeim.

Reakcióképp nem mondott semmit, csak eleresztette a kezem és ököllel belevágott a fa törzsébe, aminek neki döntött. Ezen annyira meglepődtem, hogy Sarah beszéde zökkentett ki.

- Mi van? Mit néztek nincs itt semmi, ami rátok tartozna! – hajtotta arrébb a tömeget.

- Sajnálom, ha adnál még egy esélyt esküszöm máshogy lenne! – súgta a fülembe.

- Tudod, hogy már késő. Nagy részben én voltam a hibás, miattam menekültél olyanhoz aki ha csak egy kicsit is, de törődött veled. – Chris felegyenesedett, hogy a szemembe nézhessen és amikor belenéztem a kék íriszeibe a reményt láttam meg, ami épp felcsillant benne. – De ennek a ténynek a tudatában sem vagyok hajlandó eltekinteni arról amit tettél. Nem tudom megbocsátani neked. Mondhatnám, hogy barátok lehetünk, de te is tudott hogy nem lenne már olyan jó a viszonyunk.

- Tudom, de attól még jóban marathatunk? – félve bólintottam. – Ariana még valamit szeretnék mondani és utána békén hagylak, és helyet cserélek valakivel a buszon.

- Mi az?

- Az én hibám, hogy még mindig így érzel iránta. Bármit is tett ellened nem tudod nem szeretni, és ez azért van mert én nem tettem azért hogy elfejtsd. A szülinapodon annak… - remegett meg az ajka. -… nem kellett volna megtörténnie. Tudtam, hogy szereted és minél nagyobb kihívást jelentett ez a tény, én annál jobban akartalak téged. De nagyon elsiettük és én utána már nem úgy viselkedtem veled, mint ahogy megérdemelted volna. Nagyon sajnálom!

Úgy éreztem befejezte és a válaszomat várja, de én köpni-nyelni nem tudtam. Tudta, hogy szeretem Liamet? Végig… tudta? A szemeim szinte kidülledtek úgy meglepődtem. Akkor ezért utálta annyira.

- Csak ennyit akartam. – mondta szomorú arccal.

- Köszönöm! Tudod soha nem bántam meg a szülinapomon történteket és örültem, hogy te lehetsz az első igazi szerelmem. – mosolyodtam el könnyes szemmel.

Chris szeme fátyolos lett, de miután mérlegelte hogy kiláthatja elhessegette az elérzékenyülés apró gondolatát is. Végig simította az arcom és elment. Az életemben lezárult egy korszak és bármilyen rossz is volt az elválás elhalványította az a sok jó emlék, ami az alatt az egy év alatt történt. Még néztem az előző korszakom meghatározó emberére, amikor odaértek hozzám a barátim. Sarah, Lola, Dylan és Ash egymás szavába vágva próbáltak megvigasztalni és elűzni a nem szívesen látott bámészkodókat. Ezután meg is érkezett a kis túrabusz, odajött az idegenvezető lefertőtlenítette a sebem, majd bekötözte és egy kedves mondat után fel is szállhattunk a buszra. A mondata pedig a következő volt: „Túléled, ez a sebed majd begyógyul, ez pedig majd az idővel halványul.”

(Az elsőt a lábamra értette, a másikat pedig a szívemre.) Miután leszálltunk felszálltunk a saját buszunkra és elindultunk vissza a szállásra. A szobába este még tartottunk egy csajos-estét, vagyis inkább „vidítsuk fel Arianát” – estét. És próbáltam elaludni a mai történések után.