Tökéletes este, vagy mégsem?/16. Rész

Jó estét, vagyis inkább jó reggelt! Tudom, hogy iszonyatosan sokat hagytam ki és borzasztóan sajnálom. A kifogásom ihlethiány, kresz és hogy időközben rossz volt a gépem. (Be sem kapcsolt.) De végül leküzdöttük a nehézségeket, vagyis én leküzdöttem és előálltam talán az eddigi leghosszabb résszel. Igazán éleztem a megírását. Ha titeket is élvezettel tölt el majd az olvasása feltétlen írjatok alá kommentet. De persze azt is leírhatjátok, hogy ha esetleg nem tetszett. 

U.i.: Csatlakozzatok a facebbok csoporthoz, aminek oldalt megtaláljátok a linkjét.

Xoxo.: Elmira

16. Rész

*Ariana szemszög*

A film után felmentem a szobámba és levágódtam az ágyamra és hirtelen felcsendült a csengőhangom.

- Hello! – köszöntem Sarahnak.

- Szia! Mi ez a lelkesedés? Azt hittem magad alatt leszel.

- Hát nem mondhatnám. Nem szeretnék önmarcangoló életet élni.

- Én sem szeretném, ha azt élnél. – nevetett fel. – A drága bátyám egész nap körülöttem motoszkált és be sem állt a szája. Egész nap locsogott.

- Liam? – lepődtem meg. – De hát ő nem ilyen.

- Én is tudom.

- Akkor mi lett vele?

- Nagyon izgatott lett.

- Kifejtenéd? – vágtam értetlen fejet.

- Ma felhívta az egyik haverja, hogy holnap buli lesz a tisztás melletti kiserdőben.

- És ettől lett olyan izgatott?

- Igen, és azt mondta, hogy feltétlen említsem meg neked. – mosolygott a vonal másik végén barátnőm.

- Nekem? – ismét csak ledöbbentett barátnőm.

- Aha. Vagyis azt szeretné, ha ott lennél. De tudod milyen kis gyáva nyúl nem mert elhívni. – vajon tényleg ez a szándéka, merült fel bennem a kérdés. – Na eljössz?

- Nem is tudom. – húztam egy picit az agyát. – Liam akarja vagy te?

- Én. – vágta rá.

- Tényleg akkor Liam nem is? – nevettem és közben csavargattam a hajam.

- De! Vagyis mind ketten szeretnénk. – javította ki magát és a hangja arról árulkodott, hogy egy picit zavarban volt.

- Szia Liam.

- Szia. – köszönt vissza az említett srác. – Basszus.

- Lebuktunk. – mondta Sarah.

- Le bizony. – nevettem. Olyan átlátszóak.

- Na akkor eljössz? – kérdezte Liam most már személyesen.

- Nem tudom menjek? – gondolkoztam. – Miért szeretnéd?

- Gondoltam beszélgethetnénk. Mostanában nem igazán beszéltünk.

- Értem. – komorodtam el rögtön, mert eszembe jutottak az emlékek a nem túl szívélyes viselkedéséről. – Jó megyek. – nyögtem ki végül.

- Rendben. – mosolygott. – Akkor 9-re érted megyek. Vagyis megyünk. Igen, érted megyünk.

A botlásán csak nevetni tudtam. Miután kinevettem magam elköszöntem és lefeküdtem aludni.

***

Egész nap a szekrényemet bújtam, hogy „Úristen mit vegyek fel?!”. Délbe bejött anya és megkért, hogy menjek le enni mert nem ettem akkor még semmit. Engedelmes kislányként levágtam egy hisztit, hogy most nem tudok enni mert nincs mit felvennem. Anya mivel félt, hogy az egy szem lánya éhhalálban hal meg parancsba adta, hogy azonnal menjek le enni. Igen a kérés szimpatikusabb volt. Szóval lementem ebédelni. Tejszínes csirke volt tésztával. Leültünk az asztalhoz és evésközben beszélgettünk. Anya megígérte, hogy segít nekem ruhát keresni, ha segítek neki mosogatni, szóval az alku megköttetett. Kaja után mosogattunk, majd a szobámba vettük az irányt. Végül is 3 óra alatt megtaláltuk a tökéletes összeállítást.

Miután a választott darabokat szépen leraktam az ágyamra elmentem tusolni és hajat mosni. Zuhanyzás után egy kicsit megdörzsöltem törölközővel a hajam, hogy ne legyen annyira vizes. Majd egy másik törölközővel szárítkoztam. A hajam kiengedve hagytam és még csak véletlenül sem fésültem meg. Nem rég azt olvastam a neten, hogy ha fésülés nélkül hagyod megszáradni dúsabb hatást nyújt majd. Ma meg látom, hogy igazat mondtak-e vagy kell írnom egy panasz levelet. Mivel még volt így is időm-elővettem a laptopom és egy filmet keresgéltem, amikor apa benyitott.

- Szia kics… - nézett rám furán. – Mit csinálsz?

- Filmet keresek.

- Fehérneműben? – csodálkozott.

- Vizes a hajam és összevizezném a felsőm és akkor tüdőgyulladást is kaphatnék.

- Jó ez oké. De nadrág miért nincs rajtad?

- Mert az hülyén nézne ki, ha csak póló nem lenne rajtam.

- Aj ti nők mindent megtudtok magyarázni. – megfordult és kilépett az ajtón.

Mosolyogva megrántottam a vállam, majd neki kezdtem egy igen jó japán mesének A vándorló palotának. 1 óra 54 perc és 15 másodperc után már száz százalék, hogy megszáradt a hajam így felpattantam és megnéztem a tükörben. Valóban dúsabbnak látszott, ezt örömmel konstatáltam majd megfésülködtem. Miután kész lettem kikellet találnom valamilyen sminket. Végül egy füstös sminket csináltam és szemtussal kihúztam a szemem, majd jöhetett egy kis szájfény és kész is vagyok. A sminkelésem egyébként fél óráig tartott ekkor már fél kilenc volt. Gyorsan felkaptam egy kistáskát, amibe raktam pár létfontosságú dolgot, mint például paprika-spray. Igen. Apa nem enged el nélküle, ami teljesen érthető mostanság. (Azok a sok eltűnések és gyilkosságok…A szüleim nem hiszem, hogy legközelebb egy hullazsákban szeretnének látni.) Miután a táskába bepakoltam leszaladtam vacsizni anyuékhoz. Vacsi után már csak egy fogmosásra volt időm, így amikor közben meghallottam a dudát leszaladtam a lépcsőn.

- A paprika-spray? – kérdezte apa.

- Basszus! Fent maradt a táskám. – és gyorsan vissza szaladtam érte.

Lefele már kétszer olyan gyors voltam, ha az lehetséges és a pont a lépcső felénél voltam amikor csöngettek.

- Nyitva van! – kiáltottam, mire kinyílt az ajtó.

Akkora lendület volt bennem, hogy nem tudtam megállni, így neki, pontosabban rá estem az ajtónyitóra.

- Juj! Bocsi, ő… Liam?

- Igen, én vagyok. Semmi baj, csak váratlanul ért. – nézett rám a nagy barna szemeivel, én pedig még mindig rajta feküdtem.

- Ja! Fel kéne állnom. – nevettem el magam.

- Ha menni szeretnél valahova, akkor igen. – intézett felém egy fogkrémreklámba illő mosolyt.

Felálltunk, majd a kocsihoz vettük az irányt, ahol kinyitotta nekem az ajtót. Ahogy beültem az anyósülésre hátra pillantottam és köszöntem a két szerelmesnek.

- Sziasztok!

- Szia! – intézett felém hasonló kaliberű mosolyt Harry.

- Hali! – ölelt meg hátulról barátnőm.

- Mi nem kapunk ilyen szívélyes fogadtatást? – utalt Harry a nemrég történtekre.

- Nem! Csak engem dönt le a lábamról! – röhögött Liam.

- Önző! – öltött nyelvet rá a húga.

- Az vagyok! – kiáltotta. – És helyes, és rendes, és sportos, és okos, és ellenállhatatlan, és minden csaj vágyálma és…

- És szerény! – zárta le Sarah.

- Ó igen! Azt kihagytam. – nevetett.

- Egyébként ez a szerénység náluk családi vonás. – „súgta” nekem Harry.

- Most miért?! Tök szerények vagyunk! – vágták rá egyszerre.

- Ja meg olyanok vagytok, mint a kétpetéjűek.

- Ez nem igaz! Csak szimplán tesók vagyunk. Annyira nem hasonlítunk. – elemezte a helyzetet Sarah.

- Megérkeztünk! – zárta le a dolgokat Liam.

Kiszálltunk, Liam lezárta a kocsit és elindultunk a tömeg felé. Az első ember, akit kiszúrtam na vajon ki volt?! Hát persze, hogy Christofer. Na és kivel?! Dinával!!! Igen, vele. Dina épp egy fának döntötte Christ, aki addig láthatólag felmérte, hogy mennyire rövid is Dina ruhája, igazából mindenhol. Épp haza akartam indulni, amikor megérkezett a felmentő sereg. Dylan. Mindig tudja mikor van rá szükség, és most nagyon kellett.

- Sziasztok! – megölelt, majd kezet fogott a srácokkal. Sarah pedig egy őszinte mosolyt kapott. – Gyertek ott ülünk a tűznél. – mutatott egy kisebb társaságra.

- Sziasztok! – köszönt a két társaság.

Az egyik ugye négyünkből állt (Sarah, Liam, Harry és én) a másik pedig Dylanből, Lolából, Ashből és egy lányból. (Később kiderült, hogy Roxan a neve.)

Együtt maradtunk és mindenféle dologról beszélgettünk. Én egy idő után önsajnálatba merültem és csak néztem a tűz pattogását. A gondolataim Liam zavarta meg.

- Nem megyünk el egy kicsit sétálni? – suttogta a fülembe.

- De ez jó ötlet. – mosolyogtam rá, majd egyszerre felálltunk és közöltük hogy elmegyünk sétálni.

Hamar kiértünk az emberek zuhatagából és már a sötét fák között sétáltunk, amikor megláttunk egy tisztást. Kiléptünk a sík területre és engem elfogott egy rossz érzés és semmivel nem tudtam megmagyarázni. A tisztás közepe felé tartottunk és én annyira az érzésem kiváltóját kerestem, hogy nem vettem észre egy nagy buckát. Ha Liam nem fog meg tuti elhasalok.

- Jól vagy? – kérdezte aggódva.

- Persze. – mosolyogtam kínos. – Csak nem figyeltem.

- Okés. Itt jó lesz. – mondta majd lefeküdt a földre én pedig követtem a példáját.

A csillagokat néztük míg meg nem törte a csendet ismét.

- Tudod, kisgyerekként űrhajós akartam lenni. Nagyon sokszor néztem így a csillagokat és elképzeltem hogy egyszer felfedezem az egész univerzumot.

- Az egészet? – mosolyodtam el akaratlanul.

- Igen. – babrálta zavartan a haját. – Habár most már tudom ez lehetetlen.

- Egy ember számára igen. És most van valami álmod vagy vágyad?

- Nem tudom. Így foglalkozás ügyileg nincs. Viszont vannak vágyaim, de azok sokkal kézen foghatóbbak. – mondta majd rám nézett.

- Értem. – a számba haraptam és elmosolyodtam.

- És neked van valami kívánságod? Álmod? Valami, amit szeretnél?

- Hm. – gondolkodtam el. – Talán a világbéke.

Liam félig felült és értetlenül nézett rám.

- Tényleg? – ráncolta a homlokát.

- Nem. – nevettem. – Bár az sem lenne rossz. De annál önzőbb vágyaim vannak.

- Valóban? – húzta jellegzetes félmosolyra a száját.

- Ühüm. – húzódtam közelebb hozzá.

A távolság igazán minimálisra csökkent közöttünk, épp csak nem ért össze az orrunk. Egy ideig csak néztünk egymás szemébe és már attól féltem, hogy elégünk a saját és egymás vágyaiban. Végül egy percig bírtuk. Nem tudtuk tovább távol tartani magunkat a másiktól. A szánk összeért és a gyomromban hirtelen milliónyi kislepke kelt életre. A csókunk pedig szikrázott, a levegő pedig izzott körülöttünk. Végül a levegőhiány vettet véget a szánk találkozásának, és nem győztük kapkodni a levegőt. Mintha több méter mélységű vízből feljöttünk volna és hosszidő után végre ismét levegőhöz jutottunk. Éreztem már régóta vágytunk erre. Én mióta ismerem, de őt nem tudom csak azt éreztem mintha húzna magához. Liam egész valója magával ragadott. Mindig is úgy volt, ha Liam mondott valamit én egyszerre megjártam a poklot és a mennyet is.

***

Órákat töltöttünk ott kettesben, majd úgy határoztunk vissza kéne menni a többiekhez. Visszaverekedtük magunk a fák között lévő tábortűzhöz, amit már messziről észrevettünk.

- Hé! – közeledett felénk a már nem szomjas Niall. Időközben ők is ideértek. – Már azt hittük elnyelt titeket a föld.

Egymásra néztünk majd elmosolyodtunk és Liam kódolva válaszolt a szöszisrácnak.

- Inkább a csillagok. – intézett felém egy ellenállhatatlan mosolyt, majd felém nyújtotta a kezét és összekulcsoltuk.

Elindultunk a többiek felé kézen fogva. Egyáltalán nem akartuk elrejteni mások elől az egymás iránt táplált érzéseinket.

- Sziasztok! – köszöntünk a csapatnak, és szinte azonnal szét kellett válnunk.

Az este további részen láthatólag össze voltunk gabalyodva. Habár csak kézfogást láthattak az emberek tudták, hogy több van a közöttünk. Épp előakartam venni a telefonom, hogy mutassak valamit Liamnek, amikor észre  vettem hogy hiányzik valamim.

- Mi az? – esett rögtön kétségbe, mint egy kisfiú.

- Nincs meg a táskám. Biztos ott maradt a tisztáson. – húztam el a szám.

- Gyere visszamegyünk érte. – bólintottam egyet majd kézen fogott és elindultunk, de akkor Zayn Liam nevét kezdte kiabálni. Gondolom beszélni szeretett volna vele, hisz már egy ideje nem nagyon találkoztak.

- Menj csak! Megtalálom egyedül. – mosolyodtam el.

- Biztos? – nézett rám aggódva. Nem azért aggódott, hogy esetleg nem találom meg, hanem hogy egyedül kell hagynia.

- Biztos. – nyomtam egy puszit az arcára, majd eltűntem a fák között.

***

- Biztos vagyok benne, hogy itt feküdtünk. De hol van a táskám? – beszéltem magamban.

Igen, rossz szokás. Leguggoltam és közelebbről szemügyre vettem a füvet. Tuti, hogy itt feküdtünk. De akkor hol van?!

- Ezt keresed? – szólt egy hang a hátam mögül.

- Hogy került hozzád a táskám? – a kezében lóbálta az említett tárgyat, de nem úgy festett mint általában.

A szeme a jégcsap kék helyett most inkább szürkés volt. Kifejezéstelen arccal meredt rám, majd elindult felém.

- Tudod nagyon régóta vártam már ezt a pillanatot. És minden a terv szerint alakult. Először te és Christofer, majd te és Liam. Pont cseréltétek a pasikat. Ez vicces. Ha tudnád, mennyire egyformák vagytok. – nevetett.

- Dina, te miről beszélsz? Jól vagy? – léptem felé.

- Nem Dina vagyok. A nevem Elly. Elly Kedward.

- Ha-ha. Nagyon vicces.

- Azt hiszed vicceltem? – nevetett fel ismét jóízűen.

- Dina, most már tényleg elég! Add ide a táskám és menjünk vissza.

- Innen ma csak egyvalaki távozik. – húzta sejtelmes mosolyra a száját. – Tudod nem a szokásos módon jöttem el most hozzád. Nagyon nehéz volt végigvinni a tervet, de végül sikerült és most itt állok veled, vagyis inkább magammal szemben.

- Na jó! Biztos elestél és beverted a fejed. – közeledtem felé.

- Ariana állj meg! – kiáltott valaki a hátam mögül.

Elkaptam a fejem, hogy megnézhessem és két alakot láttam magam felé szaladni. Később rájöttem, hogy Lola és Roxan voltak.

- Jó hogy jöttetek. Dina beverhette a fejét és össze-vissza hadovál.

- Tudtam, hogy el fogsz jönni. – mondta elismerő mosollyal az arcán „Elly”.

- Nem hagynám ki a halálod. – vigyorgott Lola.

- Azt hiszed, hogy a kis boszi erősebb nálam? – gonosz mosoly éktelenkedett arcán.

- Erősebb vagyok, mint hinnéd! – jelentette ki Roxan.

- Mi van? – vágtam hülye fejet. – Ti mind megőrültettek?! – járkáltam össze-vissza.

- Ariana figyelj rám! – fogta meg Lola a vállam. – Aki előtted áll az nem Dina! Ő egy 300 éves boszorkány.

- És ezt most el kéne hinnem? – nevettem fel kínosan.

- Igen mert ez az igazság. Ő itt Elly Kedward, akit az 1700-as években boszorkánysággal vádolt meg pár gyerek és emiatt el is ítélték. Nem végezték ki egyszerűen száműzték, télen.

- Az volt az addigi leghidegebb tél. - merengett vissza.

- Soha nem találták meg. Egyesek szerint halálra fagyott. Később gyerekek tűntek el a környékről és a kereső csoport fele sem tért vissza. Pár hét múlva pedig a kibelezett hulláikat találták meg.

- Azok szép idők voltak. – merengett el.

- Jó! Tegyük fel, hogy ez mind igaz. Nekem mi közöm van hozzá?

- Te vagy az én…

- Te vagy az ő…

- Hasonmása. – mondták ki egyszerre.

- Mi van?! Azt mondod egy boszorkány leszármazottja vagyok?

- Valami olyasmi. Nem tudjuk, hogy van-e köztetek vér szerinti kapocs.

- Egyedül annyit tudunk, hogy te megfelelnél neki az új testének. – mondta Roxan.

- Ezt hogy kéne értenem? – aggódtam.

- A lelke a te testeddel összhangban van. Akár örökké elveheti a tested, de ez egy nagy rituálét igényel.

- Miért nem jó neki bárki teste? Mondjuk Dináé! – ajánlottam fel, ha már úgy is benne volt.

- Mert a lelke nem ahhoz a testhez való. Ezért egy rövid idő után kitaszítja azt.

- Mitől függ az idő?

- Attól, hogy mennyire erős egy boszorkány. A jól számoltam már vagy 3-4 órája benne van.

- Gyengécske létedre sokat tudsz. – jegyezte meg Roxannak. – De hozzám kevés leszel, kedvesem.

Egy csettintésre egy falka farkas jelent meg mellette.

- Szaggassátok szét a boszorkányt! A másik kettőt pedig kapjátok el. – a kezével felénk suhintott és a farkasok megindultak.

Hátrafordultunk és szaladni kezdtünk, ahogy csak bírtuk. Majdnem beértünk az erdőbe, amikor két srác lépett elő a sötétből. Dylan és Liam.

- Lányok. Mit csináltok itt? – kérdezték a srácok.

- Gyorsan szaladjatok! – ordította Lola.

- Már felesleges. – rémülten a farkasokra nézett Roxan. Ezután valamit mormolt az orra alatt és kitartotta a karját, mintha állj-t parancsolna.

- Már megérte téged életben hagyni kicsi Lola. – kacagott fel, majd csettintett egyet és a tisztást egy tűzfal ölelte körül, ami 2 méter volt.

- Jó! Mi a fene folyik itt?! – kezdett ideges lenni Dylan.

- Megfogtok halni. – mosolygott Elly és közelebb jött hozzánk.

- Az ott Dina? – kerekedett el Liam szeme.

- Nehéz lenne elmagyarázni. – tettem a vállára a kezem.

- Már nem bírom sokáig. – szólt Roxan, akinek a pajzsának folyamatosan ugráltak a farkasok. Aztán hirtelen megálltak.

Elly felénk repült és amint megérintette a pajzsot, az összetört.

- Véged! – nézett Roxanra és amint kimondta a farkasok neki ugrottak és halálra marták.

A nemrég megismert lány sikolyától és a látványtól halálra rémültünk egy hang sem jött ki a torkunkon. Végül pár perc alatt végeztek vele. Elly oda sétált és a kezével Roxan véréhez nyúlt, majd a szájához érintette és körberajzolta vele az ajkát, mintha rúzs lenne. A gyomrom felfordult és öklendezni kezdtem, azt hittem hányni fogok de végül benn maradt. 

- Szóval. Ki a következő? – nyalta le a maradék vért a kezéről. – Talán a helyes volt pasim? Talán a minden lében kanál srác, aki mindenkinél jobban tudd mindent? Talán a lány aki már egyszer túlélte a találkozásunk? Vagy a hasonmásom? – nézett végig rajtunk, közben a farkasok vicsorogtak és csöpögött le a bundájukról a vér.

- Miről beszél? Ti már találkoztatok? – néztem Lolára.

- Igen, ő ölte meg a barátom. Nem mellesleg már te is találkoztál vele. – nézett rám.

- Jaj, tényleg! Hát te is ott voltál. – emlékezett vissza Elly.

- Hol? Hol voltam? – kapkodtam köztük a tekintetem.

- A kórházban, amikor egy kicsit beköszöntem a barátnődhöz.

- Az első találkozásunkkor. Tudod, amikor repkedtek a tárgyak.

- Ja tudom már! – emlékeztem vissza az eseményekre.

- Tudjátok, szívesen folytatnám a bájcsevejt, de… - rándult meg a feje. - … nincs több időnk. Elkapni őket!

A farkasok amint megindultak felénk becsuktam a szemem. Nem történt semmi. A barátaim sikolyára nyitottam ki a szemem és hátrafordultam. Egy-egy farkas a nyakuknál volt és belemélyesztette a fogát. Visszafordultam, de akkor már Elly előttem állt.

- Szia. – fordított el a fejét.

- Ereszd el őket! – kérésnek akartam, de inkább követelésnek hangzott.

- Nekem mi jó abban? – kezdte babrálni a körmét.

- Megkapsz bármit, amit akarsz! – dobtam oda a „csontot”.

- Bármit? – nézett rám végre. – És ha mindent akarok? – mosolygott rám.

- Megkaphatod a testem!

- Ariana ne! – harsogta Lola, mivel fiúk még mindig nem voltak képben.

- És ha az nekem nem elég? – váltott kapzsi mosolyra.

- Csak ennyit adhatok. Csak magam. – tártam ki a karom.

- Azt hiszed érsz három életet? – kacagott önelégülten.

- Én nem hiszem, te viszont igen.

- Ravasz. Ez tetszik. Áll az alku! – vágta rá majd kezet nyújtott én pedig megragadtam.

A testem hirtelen iszonyatosan forró lett belül, majd lángra kaptam. Kétségbeesetten a földön heverő barátaim felé néztem, majd amint láttam hogy a farkasok eltűntek elmosolyodtam. Betartotta a szavát.

- Ariana! – kiáltották és felém szaladtak.

Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy a földre esek, miközben ordítok a fájdalomtól és látom, amint a barátaim odaérnek hozzám.